Beszélgetések, amelyek suttogásból indulnak – az Embryo Szombathelyen

Amikor 2008-ban volt szerencsém és lehetőségem az Embryo egyik magyarországi koncertjét (a kettőből) Sárváron megszervezni, még nem tudtam, hogy az előadás estéjén életem egyik legmeghatározóbb zenei élményét fogom kapni. Azóta már tudom, mit rejt ez a név, mit hordoz magában ez a mindig más formát öltő, mindenre reagáló projekt, amit talán szerencsésebb zenei kollektívának hívni, mint hagyományos értelemben vett zenekarnak. Ma, majdnem 10 évvel később, ismét óriási örömöt jelent, hogy ha kis részem is, de részem lehetett abban, hogy az Embryo újra szűkebb környékünkön, Vas megyében játszhatott, nevesen a BoHémben.

Az Embryo Sárváron (balra Christian Burchard), az AZK-ban (2008. május 16.) – Fotó: Cooper

Mielőtt erről a második találkozásról ömlengenék, azért álljon itt néhány beavató szó azok számára, akiknek esetleg ismeretlenül cseng a név. Az Embryo világszerte jegyzett német együttes, amely a ’60-as évek végétől egészen a mai napig egyensúlyoz a jazz, a krautrock, a világzene és még ki tudja, mennyi egyéb hatás borotvaélén – folyamatosan megújuló tagsággal. Szokás rájuk úgy hivatkozni, mint a zenekar, amelyik 30 éve turnén van: zenéjükkel bejártak már szinte megszámlálhatatlanul sok vidéket Indiától, Anglián, Marokkón, Japánon át Törökországig, készítettek róluk roadmovie-t, és több forrás tanúsága szerint maga Miles Davis is többször emlegette őket, mint “azokat a német hippiket”, akik őrültek, és nagyon érdekes cuccokat játszanak…

Az Embryo Szombathelyen, a BoHémben

Ahogy 2008-ban, idén is a trotteles Rupaszov Tamás közvetítésével, az ő és a BoHém stábjának közös egyeztető munkájával sikerült tető alá hoznunk a koncertet – kihasználva, hogy a zenekar éppen isztambuli turnéjára igyekszik, mi pedig útba esünk. Nem kevés izgalommal vártam, hogy színpadra lépjenek. Olvastam, hogy az eltelt 10 év alatt sok minden változott. A zenekar motorja, az egyik alapító, Christian Burchard sajnos közben elhunyt, azóta pedig lánya, Marja vette át az irányítást, aki gyakorlatilag az Embryoba született bele, és abban is nőtt fel. A soundcheck alatt pedig már látszott, hogy tulajdonképpen az egész tagság újra lecserélődött (ahogy ez a kezdetektől számítva már nagyon sokszor megtörtént: Wikipedia-oldalukon azt írják, az Embryoban már több mint 400 zenész megfordult), Marja kivételével csupa új, jobbára nagyon fiatal arc ül a hangszereknél.

Marja 2018 – Szombathely (balra) és 2008 – Sárvár (jobbra)

Aztán elkezdték… És nekem nagyjából a második percben már minden előzetes izgalmam, félelmem eltűnt. Ugyanaz a bűvöletörvény indult meg az első hangokkal, mint tíz évvel ezelőtt. Ugyanaz a természetesség, a magától értetődő valóság-újrakódolás. A zene lassacskán képzeletbeli kézzé alakul, amely megfogja a tudatot, és kipörgeti, mint az oviban a gyerekek egymást. Úgy érzem, nincs értelme ezt a zenét elemző módon megközelíteni, számbavenni a hangszerelést, a ritmikát, a használt skálákat, a formabontó, gyakran disszonáns megoldásokat. Ez a zene nem ezektől érvényes. Nem úgy működik, mint egy hagyományos jazzelőadás, ahol sorra “elmondja” minden zenész a sajátját, majd az improvizációja után megkapja a tapsot, és minden megy tovább. Az Embryo esetében úgy érzem, az a nagyszerű, hogy pillanatok alatt eljuttat egy olyan tudatállapotba, ahol a zenébe kódolt benyomások akadály nélkül, közvetlenül kezdenek el hatni, és mint ahogy egy lenyelt kapszulánál, itt is ez a hatóanyag a lényeges, nem a hordozó, ami történetesen itt a zene.

Közzétette: Sárvárikum – 2018. március 31.

Utólag gondolkodtam rajta, hogyan lehetséges ez. Nem idegenek tőlem a jazz, a kortárs komolyzene absztrakt megoldásai, szerencsére volt alkalmam több kivételes koncerten is részt venni ezekben a műfajokban. És ezek egy bizonyos nézőpontból mutatnak is rokonságot azzal, amit az Embryo csinál, míg más szempontból teljesen mások. Az Embryo zenészeiről valahogy nehéz elképzelni, hogy valaha is tanulták a zenét (pedighát nyilván). Az a természetesség, ahogy ők használják, távol van az “iskolás” beidegződésektől, távol a begyakorolt frazíroktól, a stúdió steril légkörétől, a hibázás lehetőségének görcsös kerülésétől.

Pedig a kompozícióik felépítménye sokszor egyáltalán nem bonyolult. Mintha hallgatóként belecseppennénk egy érdekes és választékos beszélgetés kellős közepébe. Egy olyan éji beszélgetésbe, amely suttogásból indul, és ahol az ősi történetek keverednek a közösen megéltekkel. Többször csatlakoztak be ebbe a zenei csevelybe a hangszerek az “erről nekem az jut eszembe, hogy…” felütéssel, aztán ahogy az egy jól összeszokott közösségben is lenni szokott, a különböző történetek elkezdtek összekapcsolni, egymást színesíteni, csak itt nem zavaró az “egymás szavába vágás”, hanem mint egy refrén, külön értelmet ad az elhangzottaknak.

Közzétette: Sárvárikum – 2018. március 31.

A nagyjából kétórás koncertet egy darab tízperces szünettel tolta le az Embryo. A szünetben Marjával beszélgetve kiderült, hogy nagyonis emlékszik még a sárvári koncertre, az is élénken élt benne, hogy akkor még élt édesapja, akinek örökségét – mint mondta – úgy érzi, azóta is minden alkalommal megidézik a színpadon, ezzel a fiatalított felállással is. Külön is kiemelném a BoHém csapatának értő és figyelmes munkáját, és persze magát az új Thököly utcai helyszínt, ami egészen kiválóan illeszkedett ehhez az esthez, ehhez a műfajhoz. A szépszámú közönség – akiken a kezdéskor azt a bizonytalan, de nyitott kíváncsiságot láttam, mint amilyen valószínűleg az én arcomra is kiült 10 évvel ezelőtt – nagyon hamar rácsatlakozott az Embryo hullámaira, és végül alig engedte el a csapatot. A háromszoros visszatapsolásból végül csak kettőnek engedelmeskedtek, de úgy érzem, így is mindenki megkapta a lelki táplálékot idén húsvétra. Köszönöm az Embryonak, Rupaszov Tominak és a BoHémnek, hogy ezt újra megélhettem!

– Benkő Gábor –

A teljes koncert videón