Boros Emese és Nagy László kiállítása nyílt a könyvtárban

A Nádasdy-vár könyvtár részlegében megnyílt fényképkiállítást Benkő Sándor, a Sárvári Fotóklub elnöke nyitotta meg. Boros Emese és Nagy László tárlata a könyvtár nyitvatartási idejében látogatható.

Fotók: Dr. Kereszty Gábor, Auer Gábor @ Nádasdy-vár, könyvtár, 2017. február 3.

Benkő Sándor kiállításnyitó gondolatai

Azt hiszem, fotográfia szempontjából egy nagyon termékeny negyedév közepén tartunk. A sárvári fotóklub két tagjának kiállításán már túl vagyunk, és még várható egyik tagunknak a tárlata márciusban. Nagy Laci is tagja a Sárvári Fotóklubnak, amely szerénytelenség nélkül mondhatom komoly eredményeket ért el, és komoly szakmai munkát folytat. Tagjaink egyre merészebben és magabiztosabban fogadják el a kiállítási felkéréseket.

Robert Capa azt a tanácsot adta egyszer, hogy ha nem sikerült a képed, akkor nem mentél elég közel hozzá. Ez riporterekre alkalmazva jelképesen értendő, mert a közelség nem biztos, hogy fizikai távolsági mérőeszközzel értendő, hanem lélekben nem voltunk elég közel a témához. Nem dolgoztuk ki, nem gondoltuk át, keveset tudtunk az alanyról vagy a személyről. Ebben a tudatlan állapotban közelítettük meg a témát, és törvényszerű, hogy nem kerültünk hozzá elég közel. Boros Emese és Nagy Laci viszont a fotográfiának egy olyan szegmesét képviseli, ahol bizony fizikailag kell közel menni a témához. Ez a makró-fotózás egyik alapja. Itt nem csak a fotós reflexén múlik a legjobb pillanat elbirtoklása, hanem elég nagy a szabadságfoka abban, hogy az exponálás pillanatát befolyásolja. Megteremtheti és befolyásolhatja a legoptimálisabb megvilágítást és exponálást, kompozíciót és mozdulatot.

A makró fotózás valahol félúton van a tájképkészítés és a mikroszkópikus képek között. Úgy is mondhatnánk, hogy a nagy végtelen és a mérhető legkisebb atom között. Bár, ha azt vesszük, hogy minden elosztható még kettővel, akkor a legkisebbnek sincs határa, az is végtelen, csak a tudományunk annak bizonyítására még nincs felkészülve.

Az emberek szeretnek elidőzni azon fényképek előtt, amik nem a megszokott nézőpontból készültek, esetleg a kompozíció is rendhagyó. Ilyenek a légifotók, hisz nem mindennap jutunk el saját fejünk fölé, és a közelképek látványát sem mindennap élvezhetjük. Minden a részletekben rejlik. Fel kell hozáá emelkedni vagy le kell hajolni. Szép lehet egy tájkép, ahol a meghatározó részlet egy tereptárgy, egy fa, egy sétáló személy vagy állat. A makró olyan részlete a tájképnek, ami nem releváns, nem is értelmezhető egy lapon a kettő. A makrófotó részlete a kép olyan alkotó eleme, amit mondjuk szabad szemmel már nem is biztos, hogy érzékelünk. Nagy ritkán látunk tücsköt, de a hegedűjét soha. Minél nagyobb filozófiai mélységeket taglalunk, annál inkább változik a rá jellemző részlet fogalma is. Persze a legkisebb részletekből építkezik a nagyobb és a még nagyobb. Minden összefügg mindennel, badarság lenne azt hinni, hogy valami nem fontos. A nagy harmonikus egység szempontjából vannak fontosabb és kevésbé fontos dolgok, de elhanyagolható egy sincs. Amiről úgy gondoljuk, hogy nincs, az még nem biztos, hogy nem is létezik, ahogy Laci mondja, csak le kell hajolni érte. Minden ott van előttünk, csak észre kell venni. Ne akkor keressük, amikor már nincs is! A szépségre nem tudom mi a hivatalos definíció, de egyszerűen úgy fogalmazható meg, hogy az a szép, ami kellemes érzéseket kelt bennünk, mint ahogy érvényes ez a most kiállított képekre. Nem csak azért, mert ilyen közelségbe ritkán jutunk egy bogárhoz, virághoz, hanem mert tényleg felüdülés ránézni ezekre a fotókra. Azt az instrukciót kaptam, hogy ne vegyem túl komolyra a megnyitót. Megfogadtam, de mégsem tudok nem kellő komolysággal, tisztelettel és csodálattal beszélni ezekről a képekről.

Nagy Laci egy nagy maci módjára járja a kerek erdőt. Fényképezi a természetet, a növényeket, állatokat. A fotótanfolyamon is nagy népszerűségnek örvendett az általa tartott makró fényképészeti gyakorlati oktatás. Ma már komoly eszközök állnak a fotós rendelkezésére a közeli képek készítésére. Közgyűrű-sor a speciális, de sok objektívet már makró állítási lehetőséggel árusítják. Régebben a filmes korszakban nem volt ilyen egyszerű dolga a fotósnak, de mégis megoldottuk, kicsit másképpen. Én például úgy készítettem makrofotót, ha éppen nem volt nálam a közgyűrű, hogy lekaptam az objektívet a vázról, mondjuk az 50 mm-es alap objektívet, aminek kerülete akkora volt, az ujjaimmal körbe tudtam fogni. Kicsit eltávolítottam a váztól, az ujjaimmal leszigeteltem az obi ás a váz közötti rést, hogy minél kevesebb kóbor fény jusson be, és már makrózhattam is. Nagyításkor kitakartam a beszűrődő fényt, és a viszonyokhoz képest jó minőségű közeli képet készíthettem. Persze ilyenkor csökken a fény mennyisége, és ezt valaminek a rovására kell pótolni. A mai, elektronikával teletömött okos fényképező gépek, – amelyek lefotózzák a szabályos kiflit, mert úgy hiszik, hogy mosolyog valaki – nem lehetne ezt a mutatványt elkövetni.

Emese és Laci munkakapcsolata mintegy tíz évre tekint vissza, szakmájuk, hobbijuk hozta össze őket. Nem művészkedésnek gondolják a fotózásukat, hanem egy kis játéknak a fénnyel és árnyékkal, az állat-és növényvilággal. Alkotásaik igényesek, mégsem szállnak el tőlük. Szeretik a hobbijukat, amit nem kívánnak ránk erőltetni, inkább megosztani velünk az eredményt. Lelkes amatőrök. Én már többször elmondtam azt, hogy mit gondolok az amatőr és a profi jelzőkről. Egyáltalán nem a munka eredményére jellemzőek, hanem inkább a megélhetési formára, ebből következik az, hogy az amatőr sokszor igényesebb, kidolgozottabb munkát ad ki a kezéből. A most kiállított 64 fotó elkészítéséhez összesen alig volt szükség félpercnyi expozíciós időre. Ha csak azt vesszük, hogy sokan úgy gondolják, hogy csak megnyomod a gombot és már kész is a kép, mi ebben a munka és művészet. Ezeknek a véleménynek, ha igaza lenne, akkor mindössze félpercnyi munkáról beszélhetnénk, de nagyon sok kitartás, munka előzi meg az expozíciós gomb megnyomását. Még akkor is, ha feltételezzük azt, hogy a fotósnak szerencséje van, minden optimális, és a modell is beállt.

Megfigyelhető, hogy az embereknek – feltételezve, hogy szeretik a munkájukat – saját munkájuk, hivatásuk köré bontakozik ki a hobbijuk is – vagy éppen szöges ellentétben azzal, de azzal most inkább ne foglalkozzunk! Nagyon jó számunkra, hogy Laci erdőmérnök lett, Emese pedig agrármérnök, és onnan hozzák kedvenc témáit is, de el tudnánk képzelni őket mondjuk csillagásznak, vagy mikrobiológusnak. Mindegyik esetben érdekes képek születnének, de bele se gondoljunk, mi lett volna, ha valamelyikük mondjuk urológus lett volna. Akkor bizony nem születtek volna meg ezek – a csodálatos természet megismételhetetlen pillanatait megörökítő – fényképek. Őszintén mondom, szegényebbek lennénk nélkülük.

És mielőtt még útjára bocsátanánk a kíváncsi szemeket, szeretném megfogalmazni azt a kívánságomat, hogy jó lenne, ha ezekhez a képekhez hasonlót még sokáig lehetne készíteni, és nem válnak Boros Emese és Nagy Laci képei dokumentarista fotográfiákká!
 

Kapcsolódó megjelenések

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás