“Én a közönség nevetéséből dolgozom…”– Kőhalmi Zoltán interjú

Az újrainduló sárvári Dumaszínház első előadásán 2013. március 9-én Dombóvári Istvánt és Kőhalmi Zoltánt hallhatta a nagyérdemű. A mintegy másfél órás stand-up comedy után Kőhalmit faggattuk a humorista élet rejtelmeiről. A 36 éves építész (akivel tanárai megígértették, hogy sosem fog elhelyezkedni a szakmájában, amikor 10 év után végzett a BME-n) már 1998-ban a Magyar Rádió Humorfesztiváljának győztese volt, akkor még „csak” szerzőként. Később rájött, hogy nagyobb sikereket érhet el, ha maga adja elő poénjait. Munkásságát 2009-ben Karinthy-gyűrűvel tüntették ki.

kohalmi-zoltan-2013-2

– Hogy indult a sárvári fellépés ötlete? A youtube-ra feltöltött beharangozó videóból az derül ki, hogy ez tulajdonképpen Dombóvári estje és téged is elhoz egy „akció keretében”.

Én ezt nem láttam, de valószínűleg tréfának szánta.

– Általában többen, ketten-hárman járjátok együtt az országot?

Igen, csináljuk a Dumaszínházat 2004 óta, tehát már 9 éve ez a szisztéma szokott lenni. Általában szerte az országba kettesével járunk, de Budapesten olyat kapsz, amilyet szeretnél: egy egyszemélyes önálló estet vagy akár négyfős előadást. Értelemszerűen minél kevesebben lépnek fel, annál többet kapsz belőlük. Azt, hogy a Dombi ezt hogy tálalja, melyikünk a ráadás, az az ő dolga, illetve a közönségé, hogy eldöntse. Inkább az a helyzet, hogy én nem voltam hajlandó ilyen videót készíteni. Nem vagyok sem fotogén, sem „kameragén”. Nem hiszik el rólam sokan, de én a kamerák előtt megfagyok. Ha van egy tévéfelvétel, akkor sem a kameráknak próbálok játszani, hanem inkább a közönségnek, és mellesleg valaki felveszi.

A tévé sok mindent megszűr, így  a közönség reakcióiból, a fellépőkből nem jön át sok minden. Nem érzed meg, hogy ki bukott meg nagyon, hogy kinek volt óriási sikere. Az egész egy nagyon steril dolog. Nem vagyok oda a tévéfelvételekért. Azt mondanám, hogy az a stúdióalbum, én pedig egy koncertzenekar vagyok. Jobban érzem magam közönség előtt, és a közönség is jobban érzi magát. Egy tévéfelvételen nincs olyan, hogy kiszólok valakinek és netalántán visszaválaszol. Egy klubban, ahol esznek-isznak, simán előfordulhat, hogy hozzájuk szólok. Még az is lehet, hogy bekiabál valaki, mert olyan kedve van. Sok kollégának ismerem a műsorait és látom, hogy nem feltétlenül az jön le belőle tévén nézve, amilyen az igazából.

– A sárvári helyszínt ti választottátok?

Mi aztán nem választunk semmi. Apró fogaskerekek vagyunk a humor business gépezetében. Mamutcéggé nőtte ki magát a Dumaszínház, ami jó is, meg rossz is. Szerződve vagyunk, futnak be a kérések, és lecsapkodják. De van olyan, hogy személyesen engem szeretnének.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy olyan vagyok, aki pörgeti a gépezetet és minden nap fellép nyolcszor. Finnyásként vagyok számon tartva a társaságban. Nem tudtam megmagyarázni a Patika Magazinnak, hogy nem akarok a címlapon szerepelni. Az ember a taknyos gyerekét rángatja a gyógyszertárba, kiveri a víz, ha lát egy mosolygó arcot. Nem jó, ha valaki ennyire odafurakszik, ennyire mindent megtesz a népszerűségért. Én csak a tévéújságot vagy ilyesmit tudok elképzelni, hogy a címlapján szerepeljek, mert annak van köze ahhoz, amit csinálok. Arisztokrata dolgaim vannak, sok mindent nem vállalok be. Például semmilyen reklám… Van egy ilyen lista a Dumaszínháznál: Kőhalmi nem lép fel vasárnap, hétfőn, Kiskunfélegyházán…

kohalmi-zoltan-2013-1

– Sárváron léptél már fel?

A fürdőn voltam már korábban, ami elég nehéz terep volt. Fetrengő embereknek, egy szál fürdőgatyában, magas páratartalomban… Az a baj, hogy a te hangod is elmegy a túróba, és a közönség nevetése is. Én a közönség nevetéséből dolgozom, az adja a ritmust az egésznek. Mindig azt mondom, hogy ha most felmondanád egy szobában közönség nélkül, és megpróbálnád lejátszani, biztos, hogy nem nevetnének. Ez egy oda-vissza játék. Ezért nem is lépek fel szabadtéren, falunapon, politikai rendezvényen sem.

– A zenei fesztiválokat sem vállalod?

Az más kérdés. Volt olyan korszakom, hogy nagyon sok fesztivált – egész pontosan kilencet – csináltam egy évben. Aztán elkezdtem vezetni és nem tudtam alkoholt inni, ami nagyon szomorú dolog. Úgy éreztem, hogy a humor Quimby-je vagyok. Minden fesztiválon ott lenni, minden alkalommal a Quimby-vel egy napon, már az őrületbe kergetett. Aztán azt éreztem, hogy nem kell feltétlenül mindenhol jelen lenni. Ennek különlegességnek kellene lennie, amit várnak az emberek, amit nagy ritkán megkapnak, nem pedig annak, ami ömlik ki a tévéből. Megunják az emberek.

– Bírod az iramot? Tudsz mindig újat kitalálni?

Nem kell mindig újat írni, de igyekszem számon tartani, hogy egy adott helyen mit meséltem. Azt mindenki sejti, hogy ebben a műfajban nem ott rögtönözzük a történeteket. Van egy anyag, amit az ember mindig fejlesztget, valamit hozzáír. Akkor szokott kiürülni, amikor lemegy a tévéműsor (ezért neveztük el Kiss Ádámmal temetésnek), addigra kész kell lennie a következő adagnak.

Ha az ember elmegy egy kisvárosba, akkor sejthető, hogy fél év múlva nem másik ötszáz ember fog ott ülni, hanem nagyjából ugyanazok. Azt nehezen viselik az emberek, ha elmegy valaki, és az látszik, hogy azt sem tudja, hol van, el is felejtette már, hogy itt volt, és leadja ugyanazt a műsort elejétől a végéig. Általában úgy működik, hogy diktafonra rögzítem a fellépéseimet, vagy jegyzeteket készítek, hogy mit mondtam el. Még azt is írni kell, hogy milyen ingben voltam. Komolyan ezt csinálom, a Beliczai nagyon pedáns még, meg én. A KAP-nak (Kovács András Péter – a szerk.) szóltak be Debrecenben, hogy fél éve is ebben az ingben volt.

– Hogy indult a humorista karriered? Inkább a magyar humoristák voltak rád hatással vagy az amerikai stand up-os hullám?

Nekem nagyon nagy szerencsém, hogy erről a műfajról nagyon keveset tudtam, igazából semmit. A magyar közönség sem ismerte még. Úgy kezdtük el csinálni, hogy semmi tétje nem volt. Nem volt olyan reményünk, hogy ebből egyszer akár még meg is élhetünk. Elkezdtünk fellépni egy klubban. Először két asztalnak, aztán háromnak, majd egyre többen jártak be. Egyszerűen elkezdtem mesélni az életemet. Nagyon jó, hogy nem akartam hasonlítani senkire, a közönség sem mért senkihez, és nagyon elnézőek voltak velünk az elején. Sokan voltunk íróemberek, akik inkább kabaréjeleneteket írtunk, illetve tévéműsorokba dolgoztunk mások keze alá. Ez inkább egy érdekes kirándulásnak tűnt. Én egy alkalomra vállaltam el, és bejött. Kiderült, hogy jobban bejön, mint amit másnak írok. A magamnak írt poént más nem tudja elmondani. Kellett egy hely, ahol fel lehet lépni, így hát elkezdtük a Godot Kávézóban.
kohalmi-zoltan-2013-3

Aztán a Fábry megengedte, hogy fellépjünk a műsorában, amelynek háttéremberei voltunk. Ott ki volt írva, hogy Godot Kávézó, és hirtelen teltház lett. Sokan úgy tartják számon, mintha ez a Fábry valamelyik műsora lett volna, pedig semmit nem szerepelt benne, se íróként, se szerkesztőként. Volt olyan rendes, hogy ahol tudta, reklámozta, meg adott nekünk helyet. Ő ilyen felkarolós alkat.

– Ilyenkor látunk belőled egy pillanatképet, de mivel foglalkozol a hétköznapokban?

A hétköznapokban? Alszom. A gyerekeket hordom bölcsödébe, óvodába.

– Akkor a Dumaszínház tulajdonképpen főállás?

Hát igen, én egy ismert humorista vagyok. (nevetés) Lekopogom – mint mondtam –, nagyon sok felkérést utasítok vissza. Örülök neki, hogy lehetne sokkal több is, de annak is, hogy nem kell mindent elvállalni. Ez egy olyan szakma, hogy akit hívnak, az meg tud belőle élni, akit nem hívnak, az panaszkodik, hogy nincs fellépése. Hozzá kell tenni, tudja az ember, hogy ebben a szakmában mindig azt ismerik, azt szeretik, akinek van tévéműsora. A nálunk idősebb humoristák állandóan panaszkodnak, hogy nekik nincsen, elvettük a kenyerüket. Érdemes gondolni arra, hogy ha az ember nem lesz benne a televízióban, akkor nem lesz meg az a szintű népszerűsége. Azt látom, hogy sokan nem készülnek erre. Az az igazság, hogy én meg mindig is ezt csináltam. Amíg nem léptem fel, addig rádiókabaré-jeleneteket írtam. Most – ha éppen bezárna az összes művelődési ház –, akkor valószínűleg könyvet vagy filmet írnék. Nehezen képzelem el úgy az életemet, hogy bármi mást csinálok.

De van egy másik életem is: egy nap a héten a HVG címlapját szerkesztem. Nagyszerű munka, nagyon szeretem csinálni. Az embereknek szokása szeretni a HVG-címlapokat, pártsemlegesen, amiben nekem kisebb részem van, mint a nagy elődömnek, aki 30 évig csinálta. 2008 óta vagyok én a felelőse. Ragyogó munka. Valamikor azt képzeltem, hogy karikaturista leszek, és akkor ki tudom fejezni ezt a fajta képi humort.

– Egy újságíró azt mondta, hogy 10, maximum 15 év működés után minden rockzenekarnak fel kell oszlania, hiszen ez az az időszak, amikor hitelesen el tudnak mondani mindent a világról. Ez egy humoristánál is így működik?

Feloszlok-e 15 év múlva?

– Nem. Nem félsz attól, hogy kimerülsz? Hogy nem lesz, miről mesélned?

Úgy érzem, hogy nem vagyok a csúcson, nagyon remélem, hogy az elején vagyok még. Régen képes voltam akár egy évig félretenni egy-egy ötletet. Amikor még kicsit sem birtokoltam a szakmai tudásból, akkor volt rémület, hogy honnan jönnek ezután az ötletek. Sétálgatni kell, meg ihlet, meg nem tudom… Én azt mondom, hogy nem az szokott lenni általában a baj, hogy kimerülnek az emberek, hanem hogy nem dolgoznak. Aki 20 éven keresztül mond egy poént, az ne csodálkozzon, ha egyszer ráunnak az emberek. Nekem az az elképzelésem, vagy illúzióm, hogyha valaki rendszeresen dolgozik és megújul és csinálja, csinálja, és csinálja, akkor meglesz rá az érdeklődés. Hofi még halála előtt is teltházzal lépett fel, és senki nem mondta, hogy ez mit keres itt. Meghát szerte a világban vannak utolsó pillanatban is megbecsült humoristák.

– Végezetül: biztosan unod már, hogy mindig ugyanazokat a kérdéseket teszik fel neked, te milyen kérdést tennél fel magadnak?

Mit iszol? (nevetés)

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás