Minden úgy volt jó, ahogy volt… – a Fülöp Kálmán-est margójára

Túlzás és különösebb elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy szinte osztatlan sikert aratott a sárvári zenészek összefogásából színpadra állított, “Lelkemet küldöm…” című Fülöp Kálmán-emlékest. A műsorról egy rövidebb tudósítás megjelent már a Vas Népe oldalain, és a Sárvári Televízió is készül egy nagyobb lélegzetű összefoglalóval. Engedje meg a kedves Olvasó, hogy mi most kicsit elrugaszkodjunk az objektív beszámoló műfajától, s – mivel-e sorok írója a szervezésben és mellékszereplőként a színpadon is közreműködött – személyesebb és kicsit elemzőbb oldalról közelítsünk! Legyen ez az írás egy “hangos”, bizakodással teli szabad gondolkodás mindarról, ami az emlékműsor kapcsán történt!

Ha nem bánják, átváltok egyesszám első személybe, ezzel is jelezve a következő gondolatok vállalt szubjektivitását. Érdekes műfaj maga az emlékezés. Amikor Burka Zoltán, sárvári amatőr helytörténeti kutató felkeresett telefonon a kerek évfordulóra figyelmeztetve, egy belső hang azonnal azt súgta, hogy érdemes elmélyülni az ebben rejlő lehetőségekben. (Sokak szerint nem szerencsés, ha az ember fontos döntésekben a megérzéseire hagyatkozik, nálam viszont az a tapasztalat, hogy az eligazodáshoz szükséges egyik biztos tájékozódási pont a mai labilis pénzügyi, erkölcsi, értékválsággal szabdalt környezetben éppen ez a belső hang.) Fülöp Kálmán nevét ismertem, verseit nem, s mint utóbb kiderült a szövegeiből született dalok közül is csak keveset. Az előkészületek első lépéseként felvettem a kapcsolatot Molnár Saci zenészbarátommal, és – persze némi tájékozódás után – együtt elkezdtük ízlelgetni a dalokat, megpróbáltuk elképzelni a hangszerelésüket, összetettségüket hallva pedig hamar nyilvánvalóvá vált, hogy – amennyiben hiteles zenés emlékműsort akarunk – szinte egy teljes orkesztrát kell összeverbuválnunk. Egy “Sárvár Orkesztrát” – mindenféle kitaposott út nélkül…

Talán itt kezdett igazán érdekessé válni a történet. Megesik olykor, hogy nagy formátumú személyiségek még a síron túlról is hatnak az élőkre. Nálunk is megesett, hogy egy olyan sárvári segített (közvetett módon) bizonyos falak ledöntésében, aki már 2010 óta nincs közöttünk…

Emulgeálószer

Emulgeálószerek: Olyan anyagok, amelyek elősegítik egymásban nem oldódó folyadékok (pl. víz és olaj ) egymásban való eloszlatását, azaz az emulzió létrehozását.

Úgy éreztem, valahogy éppen úgy festett Sárvár – egyébként azt mondják, más városokhoz képest nagyonis pezsgő – zenei élete, mint a víz a rajta lebegő különálló és különböző olajfoltokkal. Valójában jelen volt minden: klasszikus zene, népzene, elektronikus kísérleti zene, szabadúszó művészek, amatőr rockzenészek… De amióta az eszemet tudom, mindannyian különálló kis szigeteknek tűntek vajmi kevés átjárással, mígnem megjelent emulgeálószerként a Fülöp Kálmán-évforduló. Közös munka lehetősége lebbent fel, és – ahogy a banális Hollywood-i filmekben –, szinte csodálatos módon tapasztaltam, hogy valamennyi felkért fél szívesen nyit a másik felé – talán épp a “valami új” kalandvágya vagy egyszerűen a kihívás miatt, de az is lehet, hogy mindegyikük csak a másik kezdeményezését várta mindezidáig. Molnár Saci gitár: igen. Molnár Andi billentyű és ének: igen. Szabó Kriszti ének: igen. Kanona Band: igen. Fülöp Dani ének: igen. Sárvári vonósok: igen. Kórusok: igen. Versmondók: igen… és még lehetne folytatni a sort.

Az első próbák persze kissé megszeppenten indultak. Imserősen ismeretlen arcok egy intim zenei körben… Prekoncepciók, pozitív és negatív csalódások, problémák, megoldások és hamar kitapinthatóvá váló közös rezgés. Mindenki tanult a másiktól. A könnyűzenész a leírt kotta tiszteletét, a klasszikus zenész az improvizációét és mindenki: toleranciát, meg türelmet! Mindemellett minden olyan természetességgel történt, és haladt a maga naturális útján, hogy egy kérdés motoszkált bennem: Miért nem kezdeményeztünk még ilyesmit korábban?

Giccs vagy nem?

Lehet mondani sokmindent a ‘60-as ‘70-es évek zenei világára. Negédes, túlcukrozott, szirupos, tingli-tangli, rágógumi, giccs… Valószínűleg mindegyik jelző igaz is egy bizonyos síkon. Mi, a csapat, akik közvetlenül lélegeztük be a Táncdalfesztiválok korának dalokban konzervált levegőjét – érdekes módon műfaji kiindulópontoktól függetlenül – árnyaltabban, másik vetületben látjuk már ugyanezt a képet. Ha egy zenei világ képes megszólítani és integrálni ennyiféle oldal képviselőit, egész’ egyszerűen nem bélyegezhető értéktelennek! Találkozási pont zenésznek és közönségének egyaránt, olyan mint a Star Wars űrkikötője, ahol a kozmosz legvegyesebb társasága verődik össze. Ahol találkozás van, ott lehetőség van. A mi csapatunk is összeverődött, s mostanra úgy gondolja, dolga van! Giccs vagy nem, irreleváns! A lényeg, hogy új kapcsolati háló van kialakulóban.

És ez még csak a történet egyik nézőpontja. Több másik is van. Például a helyi médiával való kapcsolat. Talán még egyetlen rendezvénnyel kapcsolatban nem tapasztaltam ilyen segítőkész és támogató hozzáállást, mint az emlékest esetében. A Vas Népe három, tudatosan ívre fűzött fényképes beharangozót közöl, az ISIS Rádió Fülöp Kálmán szövegezte slágereket játszik, a Sárvári Televízió és Hírlap kiemelten foglalkozik a témával, kvízjátékot indítanak, stáb indul forgatni Budapestre Fülöp Kálmán özvegyéhez, lenéznek még a próbákra is. Ahogy a szervező csak álmaiban meri elképzelni…

Endorfinriadó

Utólag belegondolva, ezekután nem is nagyon történhetett volna másként, minthogy siker lett a “Lelkemet küldöm…”, még a szabadtéri időszakban az időjárással vívott állandó háború csatáját is megnyerte a műsor. A közönség egy része emlékezni, másik része kíváncsiságból jött. Érezhetően fokozott érdeklődésük pedig talán még tovább is inspirálta a csapatot, hogy a premierre a legjobb formát hozza. Jó-jó… mindent kezeljünk a helyén: természetesen nem arról van szó, hogy minden ízében a legtökéletesebb zenei produkció született, azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy önkéntes alapon szerveződött, főként nem hivatásos előadókból álló alkalmi együttesként a maximumot hozta az újdonsült orkesztra… Ha számba vessszük azt is, hogy ez afféle első randi volt, amelyre effektíve alig több mint egy hónapot készültünk, akkor pedig főleg! Így hát szüreteltük is a munka gyümölcsét bőséggel a színpadon: volt endorfinriadó, még a színpadon tapasztaltabb tagok is (például Molnár Saci) is elégedetten mesélték, hogy többször rázta ki őket a hideg előadás közben… Csíkszentmihályi pontosan ezt az áldásos állapotot hívja flow-nak, áramlatnak.

A pont az i-re mégis a premier utáni megkönnyebbült beszélgetés. Többször voltam úgy az egésszel (és ezzel nem voltam egyedül) a felkészülés nehezebb pillanataiban, hogy számoltam a napokat, amiket még ki kell bírni a feszített munkatempóban. Most hogy túl vagyunk rajta, furcsa hiányt érzünk. Mit is tehetnénk mást: tervezzük a folytatást. Az emlékesttel nem csak egy műsort készítettünk el, hanem egy talán hosszabb távon is életképes közös zenei aktivitást hívtunk életre, amiért pedig már felelősek vagyunk, akármilyen patetikusan is hangzik.

Fülöp Kálmán talán nem vitte a sírba azt a híresen kimeríthetetlen optimizmust, amiről a felesége mesélt. Talán van valami pozitív teremtő erő, ami még ma is ott lappang az emléke körül. Gyerekkorunk játékos ujj-mondókája jut az eszembe: Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte… Az amatőr helytörténész kitalálta, a szervező megszervezte, a zenész kidolgozta, a média hírét vitte, a színpadtechnikus tálalta, a közönség pedig végül élvezte. Fülöp Kálmán kedvenc szavajárása: “Minden úgy jó, ahogy van!” – ezúttal talán a legtalálóbb a páratlan összefogásra. Ez a nemes értelemben vett emlékezés, ahogy emlékezni csak egy lokálpatriótára és csak lokálpatriótaként lehet! Isten tartsa meg még sokáig az emlékezeted, Kálmán bácsi!

A “Lelkemet küldöm…” című zenés emlékműsor közreműködői voltak 2013. június 15-én:

Fúvósok: trombita – Pfeiffer Milán, harsona – Csikós Gyuri, harsona – Horváth Tamás, baritonkürt – Császár Imre, altszaxofon – Szabó Dávid, Vonósok: hegedű – Vajda András, hegedű – Vassné Boda Judit, hegedű – Berke Ildikó, cselló – Lábas Laura, Zenekarmag: billentyű/ének – Molnár Andi, billetnyű/ének: – Szabó Kriszti, ének: Fülöp Dani, zongora – Babos Judit, gitár – Molnár Saci, gitár – Benkő Gábor, basszusgitár – Kéthelyi Tamás, dobok – Novák Szabolcs, csörgő – Haller Ákos, Kórusok: Pedagógus Női Kar, Napfény Dal- és Tánccsoport, Versmondók: Dr. Vecsei Anna, Horváth Róbert, Műsorvezető: Horváth Róbert, Ötletadó: Burka Zoltán (amatőr helytörténeti kutató), Szervezte: Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár, Támogatók: Sárvári Tinódi Gimnázium (esőhelyszín), Vas Népe, Láthatatlan Sárvár, Sárvári Média Nonprofit Kft. és az ISIS Rádió

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás