Nyáresti „folkelőzetes” Roddy Clenaghannel és Ian Andersonnal

A tavalyi évhez hasonlóan brit folkzenészek adtak ízelítőt műsorukból a nyári folklórfesztivál előtt Sárváron, a belvárosi vendéglő kertjének hűs lombjai között.

Ha a hőségtől nem is, annál inkább zivatartól kellett tartani, de – a szervezők és a hallgatóság szerencséjére – az este megmenekült az égi áldás következményei alól. A 14 évvel ezelőtt Vasban vendégszerepelt brit Bullfrogs együttes két tagja, Roddy Clenaghan és Ian Anderson adott egy kis angol-amerikai folk-beat, folk-blues koncertet az arra éhező sárváriaknak. A tagok ismét abból a London közeli South- Midlands régióbeli Stony Stratfordból jöttek, ahonnan sok éven át a sárvári folkfesztivál brit szereplőit ismerheti a közönség. A szentendrei hangulatú városkában minden a művészetek körül forog: táncosok, színészek, zenészek, képzőművészek uralják Stratfordot, ahol a fesztiválokon megsokszorozódik a látogatók száma, és ezek hangulata határozza meg a város népszerűségét.

Az unplugged hangzás minden előnyét kiaknázva, az épp hogy erősített finger pickin’ gitár- kísérettel Clenagham lágy tenor hangja felidézte a néhány évtizeddel korábbi hangulatokat: kezdve a 40-es évekbeli Pete Seegerét, akinek a Where have the Flowers Gone örökzöldjét még Marlene Ditrich is műsorára tűzte, majd a 60-as évekbeli Bob Dylan, és Joan Baez stílusán keresztül a mindig élő, búskomor skót népdalokig.
Roddy gitárja a vihar előtti párás időjárást alaposan megsínylette, hiszen gyakran hangolnia kellett azt. A meleg hangú, lágyan gitározó kalapos, csíkos trikós Clenaghan után Ian Anderson blokkja következett, aki nem annyira bontogatta-szálalta az akkordokat, mindinkább bluesosabbra s ezáltal keményebbre vette a hangzásvilágot. De így sem maradt el sem a vietnami katona tragédiája, sem a blues üzleti hasznát kihasználókat gúnyoló, társadalmi töltettel felvérzett dal sem. Mintha megsejtette volna a sárváriak egyik legnépszerűbb hobbiját, a pecásoknak is elénekelt egy dalt. A meghitt, hangulatos műsor végén ismét mindketten a mikrofon elé álltak. Négy darabot játszottak el sorjában, köztük egy a nagy utódállamból, Amerikából származó country számot, majd a – hátha a zenére egy cseppet sem figyelő, hangosan nevetgélő szingli-csapat tagjainak is felkeltik a figyelmét – a Knockin’ On Heaven’s Door c. népszerű Dylan-feldolgozást. Végül pedig a szervező, Markó Péter kérésére elhangzott a gyönyörű, tercekkel megtűzdelt Amazing Grace c. háromnegyedes ballada.

A 60-as éveikben járó fiúk emlékezetes estével ajándékozták meg a hallgatóságot. Várjuk a folytatást!

Szerző: Gróf István | Fotók: Gróf István