Szívmelengető és libabőröző érzés volt ismét teltházasnak látni a Pinceklubot. A pincét, amely otthont ad mindannyiunknak, akik másként gondolkodunk a zenéről, és amelynek mélyén pénteken este / éjjel a VEN, Ricsárdgír és a Kaukázus zenekarok léptek fel.
A zalaegerszegi Ven (a szó dánul barátot jelent) – ahogy biográfiájukból megtudhattuk – filmzene-projektből nőtte ki magát koncepciózus kísérleti zenekarrá, tagjai között pedig régi ismerősként üdvözölhettük Nadrai Róbert “Gatyát” és Wettstein Tamást, a szépemlékű Praha egykori muzsikusait. A Ven zenei világának ugyanannyira van köze a kortárs elektronikus kísérleti műfajokhoz, mint a new wave-hez, a synth-pophoz, de akár még az indusztriálisabb underground vadhajtásokhoz is. Műsoruk folyamatosan emelkedő intenzitással vonzotta a színpad elé a közönséget, akadt is kuriózum bőven, hogy mást ne említsünk, Hanisch András dobszerkója előtt egy rugókból, húrokból, fémalkatrészekből barkácsolt állványzat állt, amit – ha jól vettük észre – helyenként cinek helyett használtak a zenei textúrába. Külön kiemelkedő volt Hanisch András trombitajátéka, és Wettstein Tamás érzékeny szövegei, nem kissebbítve persze Nadrai Róbert kütyümágus/billentyűs érdemeit.
Azt vallom, az a koncert jó, amelyiken leizzadok, és sajognak a végtagjaim. A Ricsárdgírtől mindkettőt megkaptam, a koncert után csatakosan jajongtam, levegő után kapkodva. Sajátos, pontosan talán nem is behatárolható zenéjükre (szakadjunk már el a Bizottság-párhuzamtól) olykor megőrültünk, olykor kellemesen ringatóztunk egy-egy elszállósabb tételnél. Szövegviláguk kétségtelenül az avantgard utakat járja, első hallásra talán érthetetlen, már-már bolondos vonásokat (lásd Koala) mutat, de épp attól olyan különleges, hogy az előbb említett õrületen kívül, nagyonis tetten érhető bizonyos daloknál a mögöttes tartalom, az erős mondanivaló, mély és magávalragadó művészet (gondolok itt például a Kád című dalra). Külön kiemelném Flórát, a – mint megtudtuk – frissen belépett vokalista lányt, kiváló munkát végzett, nem kevés improvizációval! Örömmel láttam, hogy a koncert alatt már szép számmal tomboltak a zenekarral, és hogy – ahogy a közhely mondja –, mindenki jól érezte magát!
Az est talán legjobban várt pillanata a Kaukázus színpadra lépése volt. A zenekaré, amely Kardos Horváth János összetéveszthetetlen hangjával és imidzsével, az eszmével amit képviselnek, a szeretet és béke földalatti paradicsomává változtatta a klubot. Ekkorra már teltház volt, körülnézve mindenki szemében azt az őszinte örömöt, ragyogást láttam, amit nem minden zenekar tud a rajongók szemébe (és szívébe) varázsolni. Vegyesen játszottak régebbi és újabb dalokat, a közönség azonban mindet velük énekelte végig. Pörgősebb és lassabb nótáik elegye a közös ugrálás és szenvedélyes egymásba borulás lélekemelő harmóniáját adta nekünk. A koncert egyik legfelemelőbb pillanata a kultikussá vált Tartós béke című szerzeményük előtti “összeülés” volt, amikor is a frontember felkérte a közönséget, hogy üljenek a földre, közvetlenül egymás mellé, hisz a békét nem lehet állva várni. Gyönyörű momentum volt, ahogy az intrót a lótuszülésben elhelyezkedő rajongók együtt tapsolták végig az énekessel, majd együtt énekeltek egészen a dal végéig. Mert tudja, hogy habár még nincs béke, de béke lesz, mert a békének jönnie kell! Köszönjük Kaukázus, a mai világban hatványozottan szükségünk van az efféle lelkifröccsökre! Ne feledjétek, kedves pincelátogatók, “egy a jelszó: tartós béke!”
Összegezve egy újabb remek éjjelbe nyúló estét tudhatunk magunk mögött. Köszönjük a zenekaroknak, köszönjük a rendezőknek és köszönjük az ellátogató vendégeknek! Még sokszáz ilyen estét kívánok mindenkinek!
Szerző:
Simon Jakab
A koncert létrejöttét a Cseh Tamás Program támogatta.
