Tücsökzene – a Soltis Lajos Színház Almagránátjáról

„Teremtő varázs, teljes alkotás szakadjon most kezemből” – kiáltja bele a sárvári nyárestébe az Úristen, vagyis Károly Bálint. Vagyis az Úristen. A celli Soltis Színház most a várudvaron robbantja föl az Almagránátot, azt a nemrég elkészült – és valószínűleg hosszú széria elé néző – különös, zenés-táncos-óriásbábos előadást, amely megsimogatja, kézen fogja és messzire vezeti a közönséget. Ha kell műfaji meghatározás, akkor örömszínház legyen. Sohavégetnemérős.

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

A Nádasdy-vár macskaköves udvarát pedig az Isten is színházi előadásoknak teremtette. Más ez a hangulat, mint Kőszegen, ahol a Jurisics-várban évről évre összejön és néhány hetet a városban tölt – persze előadás létrehozásával – az alkalmi nyári társulat. Más, de ez benne a jó: az ötszögű sárvári várudvarélmény. A macskakő stimmel. Tinódiban meg ma talán slammer-költőt tisztelhetnénk. Itt saját nyári társulat nincs, vannak viszont vendégelőadások – egy komplett szezon. A kínálatba az operett, a komédia (pláne, ha Hujber Ferenc az egyik főszereplő) és az alternatív teremtésjáték is belefér (kb. mint Kőszegen). Bár azok, akik mondjuk a bőröndcserés amerikai vígjátékra váltottak jegyet, nyilván viszonylag pontosan tudták, mire számíthatnak; ellentétben azokkal, akik az Almagránátra voltak kíváncsiak. Hacsak a Soltis Színház neve (mint márkavédjegy) nem elég: minőségre, izgalomra, kísérletezésre. (Na nem mintha a celli társulat nem mutatna időről időre zenés bohózatot.)

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

Az Almagránát címmel, bibliai alapokon színre vitt teremtéstörténet olyan szabadtéri előadás, amely térkövön, füvön – és macskakövön is működik. A bemutatót a celli városközpontban tartották, tényleg szabad térben: a határ a Dr. Géfin tér és az égbolt (Részletek a premierről »). Sárváron (nyári) színháziak a körülmények. Ha átjutunk a várvédő zsilipeken, párnás karszékek várnak. Horizontálisan zárt a tér, vertikálisan viszont vonz a végtelen; az Almagránát szelleme szerint. Csak egy körbepillantás (hogy milyen szép), csak néhány üdvözlés (azért vannak a jóbarátok), és már kezdődik is a teremtő varázs. A fából ácsolt emelvény tetején minden művész, minden alkotó forrása, ősképe ágál, és szájából egyáltalán nem hangzik ironikusan, hogy „utánam az özönvíz”. (Vagy mégis?) Megint ámulatbaejtő, hogy a közönség – gyerekek, fiatalok és idősebbek – milyen magától értetődő természetességgel száll be a játékba. Általa „lőn” világosság (a nagy sötét lepel a Csongor és Tünde Éjkirálynőjét idézi), a nézők népesítik be az enciánkék vizeket: csak néhány jól irányzott dobás, és máris piros, zöld, pink halak ficánkolnak a hullámokon.

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

A színházi körülmények óhatatlanul fölerősítik azt a nem sok, de erős mondatot, amely belekerült az előadásba, még akkor is, ha az Almagránát elsősorban a mozgásra, a látványra, a zenére apellál: „Ki szabadba, messze, messze, szárnyait hogy kiterjessze, nem pihen a képzelet.” Hát nem. És bár a bibliai alapvetés szerint az Ige lesz testté, ez itt alapjában véve a verbális kommunikáció előtti világ: a színészek a folyamatos táncon túl valami furcsa jelnyelvet használnak – amit a közönség azonnal megért. Sőt: meg is tanulja. Tanulja, próbálgatja önmagát. (És egyszer csak valami euforikus „Woodstock-fíling” keletkezik, de nem csak a batikolt, bő nadrágok teszik. Különben is: vannak jelenetek, amikor nehéz eldönteni, melyik a néző, melyik a színész.) „Üdv az ismeretlen magasabb lényeknek, kiket csak sejtünk.”

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

Hogy léteznek, akkor válik bizonyossá, amikor a zene lüktetése abbamarad, és a masszív várfalak között a mély csöndben megjelenik Ádám – és megjelenik Éva. Két ember-óriásbáb. Isten bumfordi képmásai. Egymásra találásuk csodálatos csöndjét kiemeli a tücsökciripelés. A játéktér mögött a várfalon, a figyelő ablakszemek között, a játszó személyek nagyra nőtt, remegő árnyai. (Magasabb lények, kiket csak sejtünk.) A visszatartott lélegzet egyszer csak utat tör: Ederlezi, tánc, sok kiélesített, pántlikás, tűzpiros almagránát. (Plüss-szív?) Megkísértés. Hatalmas, vonzó, félelmetes, sohavégetnemérős kígyó: ó, hát piros almaszeme van!

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

A bűnbeesés csöndjét (a második sűrű pillanat) megtöri az isteni dörgedelem: „Az édenben tovább nem maradhattok. (…) Állítok az édenkert kapujába egy kerubot, hogy az ember többé be ne tehesse oda a lábát.” Az ember „azóta hiába sír, hiába minden jajongása, az édenkert kapuja zárva van”.

Fotó: Benkő Sándor – A teljes fotóalbumhoz kattintson a képre!

Ezért kell az Almagránát végére a dobpergés, az össztánc, az összekapaszkodás. Rendező: Komáromi Sándor. Bábtervező-bábkészítő: Szűcs József. Technikus: Kovács László. Díszlet: Marton Miklós. Játsszák: Bruckner Roland, Nagy Zsuzsi, Marton Mercédesz, Pesti Arnold, Piller Ádám, Károly Bálint, Tóth Ákos. Meg a közönség. Meg a láthatatlan sárvári tücskök (vagy kabócák), az ötszögletű édenből.

– Ölbei Lívia –

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás