A Soltis Lajos Színház történéseinek követői régóta várták a legújabb Somogyi-féle darab, a Fehérlófia bemutatóját. A premierre november 6-án, szombaton került sor Celldömölkön.
Akik részesei voltak korábban a két talán leghatásosabb Somogyi István-rendezte előadás, a Csongor és Tünde, vagy a Magyar Elektra csodás atmoszférájának, könnyen kiismerhették a rendezői eszköztár néhány rendszeresen visszaköszönő sajátos elemét, és talán magától értetődően előfeltételezték, hogy a Fehérlófiában is megjelennek a monoton, ritmusos kántálások, vagy a sámánénekek, tekintve, hogy ez a történet is erősen a spirituális beavatásról szól.
Nagyot nem is tévedtek az előfeltételezők, a darab háttérzenéje, betétdalai egyenes folytatásai a Csongor és Tünde zenei világának, a Fehérlófia mégis nagy meglepetést okozott számomra fonák hangulati, elvi felépítményével. Mindenképpen jó lenne többször is végignézni az előadást, mindenesetre elsőre az tűnik fel, hogy – pédául a Csongor és Tündével ellentétben – a Fehérlófia nem a nézőt fogja kézen és ragadja be a történetbe, hanem sokkal inkább fordítva, magát a beavató történetet közelíti és adja kézbe, feláldozva ezért az aktusért a homogén spirituális atmoszféra-szerkezetet. Az előadás ezúttal nem szakrális rítus, az előadás profanizál.
Az első részekben ebből még nem sejtünk semmit. A Fehérlófia ?főcímdala? szól a hangszórókból, a széksorok feltöltődnek, a fény elsötétedik, gyertyaláng kíséri pozícióba a narrátort. A ?Hol volt?, hol nem volt??-ritmus végigpásztázza a szereplőket, rászinkronizálva az elmét a keletkezés, elmúlás és újrakeletkezés ritmusára. Aztán a produkció dramaturgiai gerincoszlopán, a színpad közepén megnyíló harmadikszemünkön, az árnyképes kivetítőn megjelenik a világfa sziluettje. Gyönyörű a születés folyamata. Mantrázással, torokénekkel kísérve az ellő kanca hasába a fenti világból száll alá vöröslő fénytüneményként a megszületendő Fehérlófia, végül az alsó és a középső világ határán nyíló odú (anya-szimbólum) bejáratánál testet ölt.
A szín megkettőzött. A vásznon az árnyképek mindig a világok közötti utazást, vagy váltást, egyáltalán a világok közötti interakciót jelenítik meg az összefüggések teljességében, a vászon előtt pedig általában már a történések makroszintjét, a kézbeadott és profanizált vetületet látjuk. Fehérlófia három útitársa a vásznon három mitikus lény, három világot formáló erő. A Fehérlófia közvetítésével személyesülnek meg és öltenek testet, hogy a makroszintjeikben komikus, végül szolgalelkű figurákká váljanak. Az, hogy ezek a figurák kissé bugyuták, szellemben hiányosak, mindenképp arra utal, hogy létezésük, mint nyers erő, önmagában, zabolázás nélkül destruktív. A Fehérlófia jelenti a három energiát használó tudatosságot, amely a világ esztétikai és érzelmi energiáit foglyul ejtő – makroszinten sárkányként megjelenő – negatív energia legyőzésére hivatott, bár a démonok igazi oka a bűnös vágyakozás, a megkísértés, megtestesülten a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, aki ki is mondja ?A sárkányok apja vagyok.?.
A darabban a merész vállalást a makroszint – szinte a mai hétköznapokra aktualizált – helyenként vulgáris felépítése jelenti. Az, hogy a szereplők a sokszor otromba viccek eszközével válnak evilágivá, a nézőkkel egy térbe helyezetté, jelenti egyben azt is, hogy ezért cserébe fel kell áldozni a szakrális vonalat, legalábbis annak egy részét. A foglyul ejtett királykisasszonyok tükrökkel a kezükben forognak várként saját tengelyük körül. A tükör itt nem a belső elmélyültséget, sokkal inkább a saját magunk individuális (látszat)valójába való bezártságot sugallja, mint ahogy a saját tengely körüli forgás is a berögzült énközpontú szemléletet. A démonaik női bugyikkal, Facebookkal poénkodnak, talán kicsit túlhangsúlyozva a történetnek a mi démonainkkal való analógiáját. Fehérlófia végül kardjával, mint a világ kollektív kiterjesztett tudatosságával győz a sárkányokon.
Ugyanezzel a tudatossággal táplálja a griffet szimbolikusan saját testével, hogy visszatérjen a középsővilágba (ami a történet szerinti valójában ugyanolyan, mint az alvilág, csak mások a világossági körülményei). A végkifejletben a győztes tudatosság, a Fehérlófia képében fehérbe öltözve áll a színen. A beavatás lezárult.
Újra komplex és értékes darab született Soltiséknál. Ha a néző veszi a fáradságot és lebontja a látottakról a csomagolást, egyértelműen megérti a Fehérlófia üzenetét. A társulatnál a kiváló karakterek adottak, Pesti Arnold, Nagy Pepe, Benkő Péter Pál nagyot alakítanak, ahogy a többiek is. A néhány szövegtévesztést – főleg a narrációnál – írjuk az elsőelőadás számlájára! Technikailag is kifogástalan a dolog, az árnyjáték, mint a rejtett világokat látó hamadik szem, nagyon jó ötlet. A merész eszközök miatt viszont nem tudom nem félteni a produkciót attól, hogy a felületesebb néző csupán egy humorral tűzdelt feldolgozásként fogja értelmezni, és nem kap mást csak a Jankovich Marcell, vagy a Belga-féle átirat mellett egy újabb, könnyebben emészthető mesejátékot, ami semmit nem tesz hozzá az eddigiekhez.
Szereposztás:
Mesélő – Nagy Gábor / Herczeg Tamás
Fehérlófia – Pesti Arnold
Öregember, Hétszönyű Kaponyányi Monyók – Nagy Péter
Fanyűvő – Bruckner Roland
Kőmorzsoló, Táltos ló – Marton Márió
Vasgyúró – B. Péter Pál
Veres hajú lány, Griff – Pilnay Sára
Fekete hajú lány – Nagy Zsuzsi
Aranyhajú lány – Hajba Beatrix
Sárkányok – Kazári András
twickkk
