Dr. Kereszty Gábor 65. születésnapja alkalmából nyílt fotókiállítás „Előhívás” címmel a celldömölki KMK-ban. A tárlatot Benkő Gábor nyitotta meg, és ajánlotta a nagyszámú közönség figyelmébe. Közreműködött a Kanona Band.

Fotók: Benkő Sándor

Benkő Gábor megnyitószövege:

Köszönöm a Gábor bizalmát és a megtisztelő felkérést arra, hogy megnyissam ezt az összegző kiállítást. Talán nem túlzó itt az összegző vagy legalábbis részösszegző kifejezés, merthogy ennek a tematikus tárlatnak az egyes kategóriái felvillantak már korábban önálló kiállításokként is. Ugyanakkor sok az új kép, amik ezeket a kategóriákat felfrissítik, és ez az első alkalom arra is, hogy ezek a különböző tematikák ilyen méretekben összetalálkozhatnak egyazon tér falain.

Bevallom, hogy amikor meghallottam a kiállítás (akkor még csak tervezett) címét, az ELŐHÍVÁST, kicsit sarokba szorítva éreztem magam. Amennyire én tudom, a Gábor mindigis szeretett teljes koncepcióval előrukkolni. Fején szokta találni a szöget a címekkel kapcsolatban is. De most itt ez az ELŐHÍVÁS… Ahány oldalról csak meg tudjuk ízlelni ezt a szót, annyi oldalról ad vezetést, annyi irányba bontja ki magát. Olyan, mint a pezsgőtabletta, ami hiába kicsi, feloldja magát a vizeskancsóban, aztán minden kortyban ott érezzük az ízét. Csak itt a közeg persze maga a kiállítás. Előhívás. Annyira kerek…, annyira idevaló…, annyira kézen fogja és vezeti a szemlélőt, hogy még most is komolyan kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e bármi mást hozzátenni még. De mivel egy egyszavas kiállításmegnyitó valószínűleg furán venné ki magát, azért mégis megkísérlem.

Az előhívás a legelső olvasatában nyilvánvalóan utal magára a fényképre… ahogy a vörösfényű laborban lassan megjelenik a fotópapíron. Egy másik olvasatában utal a már említett korábbi tárlatokra, ahonnan az összetalálkoztatott tematikák „előhívódtak”. De nekem a leginkább a szó mágikus értelme tetszik. Előhívás mint megidézés. Egy rejtett többlettartalomhoz való hozzáférés. A fotós által a képbe fogalmazott üzenet megtalálása és színre hívása a takarásból. Amikor állunk a kép előtt, és betalál az irányzott üzenet. De még mágikusabb az, hogy – ahogy az illuzionista a cilinderből a nyulat – egy jól működő kép úgy „hív elő” belőlünk előre nem tervezett reakciókat. Gondolatokat, érzelmeket, megélt vagy akár meg sem élt emlékeket. Ezek az „előhívott” belső tartalmak fonódnak aztán vezérfonallá, ami összeköti a falakon látható, elkülönülő tematikájú sorozatokat. Portré vagy tájkép, szakrális geometria vagy absztrakt – a kategóriák szépen egymás kontextusává válnak, és a képek elkezdenek kölcsönösen is működni, nem csak darabonként.

Van az a gügye vicc, hogy „Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?”. Ezt a „mi hajtja” kérdést én sokszor fel szoktam tenni magamban, amikor megállok egy kép előtt. Mi hajtja? Mi hozza mozgásba? Érdemes lehet megvizsgálni a Gábor képeit is ebből a szempontból is. Én ebben a hajtóerő-kérdésben üde, de tudatosan alkalmazott változatosságot látok nála. A közös pont a ritmus. A zeneiség. Az itáliai sorozatban ott van egy adott alaplüktetés: az aranymetszés. Amit a mesteri épületek még a kompozíciókban kiragadott részleteikben is megadnak. A hangok az alapritmusra: a beszűrődő fények, a végtelen mélységű árnyékok, végtelen magasságú lépcsők…

A tájképeknél a természet és az ember alkotta struktúrák, vagy a szakrális és profán szembeállítása indítja a dinamikát. Kis kápolna mutat tornyával az ég felé, körülötte: szántóföld. A pihenő szőlőtőkék olyan kacskaringós vonalakat rajzolnak a tájba, amiket egy kísérletező szellemű zenész akár kottaként is olvashatna, és lejátszhatná őket. A Farkas-erdő ősz-színű fái közé mattszürkén kígyózik be a kavicsozott műút – kettéválasztva a kompozíciót. Fel-feltűnnek a néphagyomány mitikus állatai is a tájban: a madarak, a lovak… Hol volt, hol nem volt…

A zenészportrék feketék-fehérek. Ezeken a zene a szó szoros értelmében vett zene. Amit hallani kell a képről is, nem vonhatja el róla a figyelmet az élénk színvilág. Ezeknek a koncerteknek a többségén, volt szerencsém nekem is résztvenni, így ilyen szempontból előnyből indulok, de meggyőződésem, hogy enélkül is szól a zene ezekből a fotókból. A zenészek a képeken összefügéseikben jelennek meg: hangszerrel, színpadon, átélés közben. Fontos dolog közvetítői. Valami emberen túlié.

Minden exponálás, minden képi ábrázolás állítás is kicsit. Mit állítunk? Szoktuk kérdezni diákkorunkban nyelvtanórán. Mi az állítmány? Mi az állítása vajon egy többszörös expozícióval készült képnek. Melyik állítás igaz? Az ablakban tükröződő fa képe, vagy az ablak mögött látható várépület? Netán maga az ablak, amit nem is látunk, csak a tükröző természetéből tudjuk, hogy ott kell lennie? Vagy mindegyik állítás igaz lenne egyszerre? Vagy egyik sem igaz, csak eszközei egy rejtettebb állításnak? Olyan kérdéseket vetnek fel ezek a képek, amiket könnyedén vonatkoztathatunk más valóságokra is, és valahányszor úgy érezzük, hogy megtaláltuk a választ, valószínűleg tévedünk és igazunk is van egyszerre. Mígnem elérkezünk ahhoz a lehetőséghez, hogy az igazságot mi hozzuk létre. És úgy gyurmáznak vele a fékezhetetlen gondolataink, hogy észre sem vesszük, hogy csak újabb ablak újabb tükörképét találtuk meg.

Az absztrakt, tisztán színnel és formával kommunikáló képek delejezettségét épp ezek a paradoxonok adják. Nyugvópont nélküli hajszában kergetik a színek a formákat, és mi emberek mindig látunk bennük valamit. Tartalmat a formában, ami ott is van, és nincs is.

Gábornak 2022-ben volt egy édesapja emlékének dedikált kiállítása. Örömteli viszontlátni abból a sorozatból a soproni tablót. Édesapja Sopronban készített kompozícióit fotózta újra a Gábor évtizedekkel később. Ezeknél a tablóknál nyilván a személyes emlékeken és érzelmeken van a hangsúly. De ha úgy vesszük, még ezen a verklin is hajt egyet egy eddig még nem említett hatjóerő: az idő. Biztosak lehetünk benne, hogy az újrakészített fotók nem csak az előképeiket hívták elő Gáborban, hanem minden hozzájuk kapcsolódó személyes gyökeret is. És már újra vissza is értünk az előhíváshoz…

Az egész anyag így egyben is, annyira koncepziózus és annyira önjáró, hogy talán túl sok is volt már a szavakból. Lehetne még persze beszélni életrajzi, vagy technikai dolgokról, a Gábor által alkalmazott képalkotási módszerek inspirálóiról, de úgy gondolom, hogy ezek most itt csak másodrendű kérdések. Nevek, évszámok, szakkifejezések, amiket kimondunk, lecsengenek, aztán vagy emlékszünk rájuk később vagy nem. A képekre viszont fogunk. A megfejtett üzetekre fogunk. Az előhívott belső tartalmakra fogunk.

Akiket esetleg mégis jobban érdekeltek volna a megfogható adatok, azoktól elnézést kérek a fecsegésért, és ajánlom, hogy kérdezzék bizalommal a Gábort. Saját tapasztalatból is mondom, hogy mindig nyitott rá, hogy izgalmas háttértörténetekkel, többletinformációkkal még teljesebbé tegye a befogadói élményüket. Gábornak mindezek után gratulálok a tárlathoz, nem mellesleg pedig boldog születésnapot kívánok neki.

Benkő Gábor @ Celldömölk, 2024. március 1.