A megörökített idő

Április 11-én, a magyar költészet napján nyílt meg Kondor János sárvári festőművész „A megörökített idő” című kiállítása Budapesten, a Nemcsics-emlékház Színország Galériájában. Az érdeklődőket Heilauf Zsuzsanna múzeumigazgató, díszpolgár köszöntötte. A tárlatot Benkő Gábor szerkesztő, művelődésszervező nyitotta meg. Közreműködött Farkas György zenész-tanár.
Fotó: bs

Comments Box SVG iconsUsed for the like, share, comment, and reaction icons
Benkő Gábor megnyitószövege:

Hol van a hang a harangból, miután lecsengett a zúgása? – A zen buddhistáknál szokásos gyakorlat, hogy a zen mester ilyen és ehhez hasonló kóanokat, amolyan paradoxnak tűnő találós kérdéseket ad a gyakorló tanítványoknak, hogy tesztelje a fejlődésüket. Szegény tanítványnak csak akkor van esélye megválaszolni ezeket, ha elég hatékonyan gyakorolta a meditációt, és az elméjében kavargó, folyamatos ítéletalkotási kényszerek, zajos gondolatok szintje helyett a mindezeket meghaladó, mélyebb tudatosság szintjén keresi a megoldást a talányra. Meg­győződésem, hogy ez a módszer a művészet befogadására is hasznosítható, és ehhez van személyes adalékom is.

Az élet úgy hozta, hogy több mint egy évtizedig dolgozhattam Kondor János vezetése alatt művelődésszervezőként, és ezalatt az idő alatt rengeteg értékes, János által szervezett kiállítást volt alkalmam látni a sárvári Galeria Arcis falain/tereiben. Bár a művészetek közül inkább a zenében és az irodalomban mozogtam otthonosabban, a legkülönbözőbb műfajokban alkotó képzőművészek legkülönbözőbb megközelítései, sajátos formanyelveik – ezeknek a tárlatoknak hála – lassacskán kezdtek egyre világosabbá válni számomra, János pedig sokszor segített abban is, hogy fontosabb technikai finomságokra is felfigyeljek.

Amikor a közelben János saját munkáiból nyílt kiállítás, azt mindig különleges eseménynek tartottam. Izgalommal töltött el, hogy bepillantást nyerhetek a minden hétköznap látott munkatársam másik életébe, az igazgató-szerepnél sokkal kifejezettebb művészi önvalójába.

Egy Kondor-kiállítás képeit szemlélve a két legszembetűnőbb első benyomást a mindig széles látókörűen megalapozott intellektuális töltöttség és az elképesztően határozott és tudatos színkezelés kelthetik. Ezek jelentik talán a legkülsőbb hagymahéjakat. Talán mert (jelenleg) kiadványszerkesztőként én is színekkel dolgozom, a magam részéről én is ezt a mesteri magabiztossággal alkalmazott kolorizmust csodáltam először a Kondor-képeken. Hogy lehet, hogy ennyire élénk színek sosem válnak túlzóvá? Hogy lehet, hogy differenciált marad az összkép, nem válnak önismétlővé a festmények érzelmi hőmérsékletei? Máig csodálom ezt. A szellemi kikacsintások, a sokszor archaizáló parafrázisok pedig olyan vizuális „narrációt” adnak a festményekhez, amire egyrészt nyugodtan támaszkodhat a néző, másrészt gyakran a (külső vagy belső) utazások (konkrét vagy elvont) útvonala is kirajzolódik. Bevallom, én (félig vagy teljesen) laikusként sokáig nem is nagyon jutottam sokkal tovább ennél a két hagymahéjnál…

Az áttörést az hozta meg, amikor felkerülhetett a saját otthonunk falára is egy Kondor-festmény. Egy kiállítás légköréhez sajnos szinte hozzátartozik, hogy az átlagos néző gyakran egy jól kimunkált „nézői szerepben” pásztázza végig az anyagot. Meg-megáll a képek előtt, néha hunyorít, néha távolabb lép, máskor közel hajol, hogy minél több részletet megragadhasson, ezekből pedig gyorsan összetákoljon egy „az tetszik ebben”-típusú ítéletet. Csak a biztonság kedvéért persze: hogy legyen kéznél kész panel, ha netán ismerősbe botlana nézelődés közben, akivel illik szót váltani. Ez az, amitől megszabadultam, amikor saját otthonunkban nézhettem rá a képre. Ahogy a zen tanítványok elméjéből a gondolatok meditáció után, úgy ürültek ki belőlem is a mindenféle előfeltevések. Csak a kép volt. És az valahogy egész másként kezdett működni. A színek más és más dinamikákba lendítették napszaktól, megvilágítástól függően. Olykor szinte tényleg az örvénylő mozgás illúzióját keltve – egyszer belső perzselést, máskor borzongást okozva.

Ebben a kitágult, tiszta térben az értelmezés lehetőségei is kitágulnak. Olyannyira, hogy a végtelenségében talán fel is oldódnak. Ami pedig marad, az a festmény lényege. Amit át képes adni. Ez a szint, ahol megtalálhatjuk a hangot a lecsengett harangból. A hang talán mindvégig benne van. Az idő illúziója csak előhívja belőle az érzékszerveink számára felfoghatóan is, amikor megkongatják, és elnémítja belőle, amikor lecseng. Ugyanaz az illuzórikus, megörökített idő, amiről Tarkovszkij is beszélt, és amelyiket bezárják ennek a tárlatnak a képei is.

Benkő Gábor @ Budapest, 2024. április 11.