Van abban valami magával ragadó ahogy elterülsz az udvaron felállított zöld asztalon. Lassan este hatot mutat az óra. Nyár van, meleg, de kellemes, nem az a füllesztő. Mozog a levegő, a madarak pedig énekelve vitorláznak a léghullámokon. A képet még varázslatosabbá teszi falunk aktuális csodája, az új harangrendszer kedves, dallamos bimbamjával. Nem ismerem a melódiát, amit játszik, de annyira szívhez szóló és melengető, mint ez a nyári délután. Hallom a főúton elsuhanó autók hangját, a madarakat körülöttem, mégis csend van. Mindezek teszik a csendet csenddé.
Régen úgy neveztem ezt, „káldi csend”. Szerintem idilli. A légkör, amit megteremtettél (mert nélküled csak fűnyírózaj, óvodai ballagás zsongása, meg rovarok hangversenye lenne mindez) olyan minden gondot feledtető, békés, érzelmes és mély, és én olyannyira belezuhantam, hogy tollat és papírt ragadtam. Már most hálás vagyok neked, pedig épp csak ismerkedünk. És habár én vettem át a kezdeményezést, te úgy nyíltál ki nekem, és úgy hagytál olvasni legmélyebb gondolataid között, hogy szinte meglep bizalmad és közvetlenséged. És én már azt is tudom, hogy ez örökre szól. Mindegy, hol és milyen polcon fogom felállítani legféltettebb kincseimet, te mindig ott leszel. Hogyisne lennél, hisz’ téged a sors – de legalábbis valamilyen felsőbb hatalom – küldött hozzám, mert te vagy a kedvenc könyve! Nem furcsa ez? Én egy vagyok a millióból, ő egy a millióból, te egy vagy a millióból, mégis úgy találtunk egymásra, ahogy azt csak a mesékben szokás ? gondolom, majd a következő oldalra lapozok.
? Simon Jakab ?
