Simon Jakab 
A tőletek kapott CD-ket forgatom a kezemben. Sokadszorra. Nem is lemezeket látok, nem tárgyakat, sokkal inkább azt a szeretetet és hálát, amibe csomagoltátok nekem és amivel én is adózom nektek.
A légkör amit megteremtettél, olyan minden gondot feledtető, békés, érzelmes és mély, hogy olyannyira belezuhantam, hogy tollat és papírt ragadtam. Már most hálás vagyok neked, pedig épp csak ismerkedünk.
Erre gondolok. Lassan alámerülsz. Sóvárogva nézlek, de te nem fordulsz vissza. Nem érintjük meg egymást. Sosem fogjuk. Te vagy a leggyönyörűbb be nem teljesülés, a legédesebb elmúlás, amit valaha láttam.
Érezted már, hogy egyszerre szeretnél mindennek részese lenni és kimaradni mindenből, eltűnni minden elől? Féltél már az emberek közeledésétől? Féltél már társas lény lenni? Na és a magánytól féltél-e valaha?
Csak a zene szól hozzám hű társként ebben az üres szobában. A tőled kapott könyvet forgatom a kezemben, sokadszorra. A gondolatot is gyűlölöm, hogy téged hallak ebben a dalban (is), hisz? olyan közhelyes.
Az életükért küzdő katicákat nézem. Nekik ez a hordó beláthatatlan mélységeket és legyőzhetetlen távolságokat jelent. A benne tetőző víz számukra a biztos halál. Nem is igazán értem?
Mindennapok apró momentumai, történések tálalása saját látásmódunkban. A pillanat ereje, a körülöttünk elszóródott kellékek tökéletes együttállása, gondolatok, képek, villanások?