Ülünk a buszon, csaknem ezer kilométeres út vár ránk. Negyvenöt elszánt ember egy cél érdekében, semmi nyüglődés, a lengyel-ukrán határhoz, Przemysl városába igyekezünk, az ottani erődrendszerhez. A San folyóhoz, ahogy Gyóni Géza ma is megrendítő versében áll: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakitó csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.” Késői tanúságtevők vagyunk hát, Doberdó után a másik végponton, ahol eleink harcoltak az első világháborúban: Galíciában. Oda megyünk, ahol 40 ezer magyar baka szolgált, közte Markó Lajos szattai nagyapám. Ülünk a buszon és felidézzük az első világháború e szomorúan kitüntetett katonai pontjának történetét. Galícia, amely országnyi védműve volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, ezen belül Przemysl, amit harcosok százezrei vettek körül és a bunkereknél csak a temető több. Emlékezünk 101 év múlva is, mert ez erkölcsi parancs. 1914-15-ben 140 ezer fős K und K hadsereg harcolt az erődrendszerben, köztük negyvenezer magyar baka. A Przemysl erődrenszer valójában egy kettős erődlánc, mely koncentrikus körben veszi körül a várost. A külső, 45 kilométeres kör több kilométerre a várostól számos erődből áll. A főerődök mellett kisebb, kiszolgáló erődöket is felépítettek. De mi volt e gigantikus építkezés oka? Hát az, hogy Przemysl a Kárpátok legalacsonyabb hágóját védte: elestével a támadó orosz csapatoknak szabad útjuk volt Budapest és Bécs felé. Az erődök és a város többször is gazdát cserélt, az elesettek száma százezres nagyságrendű. A várost kiéheztették az oroszok, majd az osztrák-magyar haderő visszafoglalta. Mi most az erődkörnek legjobban megmaradt és eredeti részéhez, az I. számú Salis Sogliohoz megyünk. Addig még végighajtunk Szlovákián, a Felvidéken és érintjük Krakkót, Tarnowot. Fejlődő, gazdagodó, jól kiépített területek, falvak mellett hadunk el, első osztályú autópályákon. Így is hosszú az út, de megérte: elsőként a 15. számú, Borek erődnél, amit gondosan felújítottak, tisztelgünk és koszorút helyezünk el a szervezők, így a Volt Vasnépések Társasága, az Éhen Gyula Baráti Kör, a Gabbiano Travel nevében. Lehet, hogy itt szolgált a nagyapám, innét vitték orosz fogságba, majd már a bolsevik országból térhetett haza vasi földre. Ahol népes családjának első sarja az édesanyám volt. A másik az I.-es erőd, amely valóságos, nem nyúltak hozzá, így kedvelt turisztikai célponttá lett. Innentől az ukrán határ már csak párszáz méter. Lengyel-magyar zászló leng az erőd bejáratánál, aztán jön a kavernák világ, a lőszeres liftek, a körletek, a latrinák, az akna és töltényszaggatta falak. Nemzetiszínű szalagocskát tűzünk a kapu fémcsonkjára, a kis könnyűséggel azonnal flörtölni kezd a szél. A Tatár-hegyen megnézzük az emlékművet, majd a katonatemetőben mécseseket gyújtunk a magyar táblánál. Őszülő fejjel tisztelgünk a huszonéves gyerekemberek sírjai előttA háború a legrosszabb, ami érheti az embert, nemzetet. De ezt a bakák nem így tudták. Fennmaradt, hogy az egyik, pergőtüzet átélt és túlélt magyar honvéd már idehaza azt mesélte: – Belefúrtam arcomat abba a omlós, fekete földbe, amikor az aknák jöttek. Arra gondoltam hogy micsoda termést hozna ez odahaza Este séta a nyüzsgő, 61 ezer lakosú városkában, ahol egymást érik a hidak, a II. János Pál szobrok, a csábító kávézók, éttermek. Jó kis hely lett ez a sokat szenvedett katonaváros. Innét 10 kilométer az ukrán határ, ennyi volt az orosz is. De most szombat van, fiatal csoportok járják a várost. Énekelnek, buliznak, szerethetők. Szőke tinilány viszi éppen a prímet az acélhídnál. Hajzuhataga elsőre elfedi, hogy mezítláb caplat a hideg aszfalton. Nevetés, vidámság, élet: a San folyó üzenete a mának.
Kozma Gábor
Fotó: Benkő Sándor