Pilvax – a huszársággal kapcsolatos kézműves foglalkozás gyerekeknek, felnőtteknek a Nádasdy-vár múzeumban, közreműködött a Regös együttes.
fotó:BS
2016. április 19. – Az előzmények: Dudás Lajos Németországban élő magyar jazzklarinétos zenésztársával koncertet ad a sárvári Nádasdy-vár dísztermében, a Markó Péter által szervezett Valami jazz sorozatban, melyről jómagam beszámolót írtam, és melyet dr. Kereszty Gábor fotói dobtak fel, és a sarvarikum.hu portálon jelent meg. Nos, a sors ismét összehozott majd’ mindnyájunkat egy könyvbemutató alkalmával: … Olvass tovább
Öt-hat éve foglalkozunk komolyabban gombákkal. Talán nem is kell leírni, hogy ennyi évnyi rendszeres erdőjárás során sajnos nem egyszer megtörtént már, hogy egy-egy kutatási területünk tarvágott pusztává „változott”. Végfelhasználás…, embervilág. Ilyen ez, mindig nehéz kezdeni ezzel valamit. Én legtöbbször csak állok ilyenkor a megsemmisített élőhely közepén és bámulok befelé. Abba az irányba, ahonnan a sajgást … Olvass tovább
A 176. évfordulón emlékeztek a 1848-49-es forradalom és szabadságharcra a Nádasdy-várban. Az ünnepi beszédet Máhr Tivadar mondta, az ünnepi műsort a Sárvári Turisztikai Technikum 10T. osztálya adta – felkészítőtanáruk Szalai Viktória. Az ünnepség után megkoszorúzták Petőfi Sándor szobrát. Közreműködött a Szélesi Attila vezényletével a Sárvári Koncertfúvószenekar.
Fotó: BS
Dr. Kereszty Gábor 65. születésnapja alkalmából nyílt fotókiállítás „Előhívás” címmel a celldömölki KMK-ban. A tárlatot Benkő Gábor nyitotta meg, és ajánlotta a nagyszámú közönség figyelmébe. Közreműködött a Kanona Band.
Köszönöm a Gábor bizalmát és a megtisztelő felkérést arra, hogy megnyissam ezt az összegző kiállítást. Talán nem túlzó itt az összegző vagy legalábbis részösszegző kifejezés, merthogy ennek a tematikus tárlatnak az egyes kategóriái felvillantak már korábban önálló kiállításokként is. Ugyanakkor sok az új kép, amik ezeket a kategóriákat felfrissítik, és ez az első alkalom arra is, hogy ezek a különböző tematikák ilyen méretekben összetalálkozhatnak egyazon tér falain.
Bevallom, hogy amikor meghallottam a kiállítás (akkor még csak tervezett) címét, az ELŐHÍVÁST, kicsit sarokba szorítva éreztem magam. Amennyire én tudom, a Gábor mindigis szeretett teljes koncepcióval előrukkolni. Fején szokta találni a szöget a címekkel kapcsolatban is. De most itt ez az ELŐHÍVÁS… Ahány oldalról csak meg tudjuk ízlelni ezt a szót, annyi oldalról ad vezetést, annyi irányba bontja ki magát. Olyan, mint a pezsgőtabletta, ami hiába kicsi, feloldja magát a vizeskancsóban, aztán minden kortyban ott érezzük az ízét. Csak itt a közeg persze maga a kiállítás. Előhívás. Annyira kerek…, annyira idevaló…, annyira kézen fogja és vezeti a szemlélőt, hogy még most is komolyan kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e bármi mást hozzátenni még. De mivel egy egyszavas kiállításmegnyitó valószínűleg furán venné ki magát, azért mégis megkísérlem.
Az előhívás a legelső olvasatában nyilvánvalóan utal magára a fényképre… ahogy a vörösfényű laborban lassan megjelenik a fotópapíron. Egy másik olvasatában utal a már említett korábbi tárlatokra, ahonnan az összetalálkoztatott tematikák „előhívódtak”. De nekem a leginkább a szó mágikus értelme tetszik. Előhívás mint megidézés. Egy rejtett többlettartalomhoz való hozzáférés. A fotós által a képbe fogalmazott üzenet megtalálása és színre hívása a takarásból. Amikor állunk a kép előtt, és betalál az irányzott üzenet. De még mágikusabb az, hogy – ahogy az illuzionista a cilinderből a nyulat – egy jól működő kép úgy „hív elő” belőlünk előre nem tervezett reakciókat. Gondolatokat, érzelmeket, megélt vagy akár meg sem élt emlékeket. Ezek az „előhívott” belső tartalmak fonódnak aztán vezérfonallá, ami összeköti a falakon látható, elkülönülő tematikájú sorozatokat. Portré vagy tájkép, szakrális geometria vagy absztrakt – a kategóriák szépen egymás kontextusává válnak, és a képek elkezdenek kölcsönösen is működni, nem csak darabonként.
Van az a gügye vicc, hogy „Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?”. Ezt a „mi hajtja” kérdést én sokszor fel szoktam tenni magamban, amikor megállok egy kép előtt. Mi hajtja? Mi hozza mozgásba? Érdemes lehet megvizsgálni a Gábor képeit is ebből a szempontból is. Én ebben a hajtóerő-kérdésben üde, de tudatosan alkalmazott változatosságot látok nála. A közös pont a ritmus. A zeneiség. Az itáliai sorozatban ott van egy adott alaplüktetés: az aranymetszés. Amit a mesteri épületek még a kompozíciókban kiragadott részleteikben is megadnak. A hangok az alapritmusra: a beszűrődő fények, a végtelen mélységű árnyékok, végtelen magasságú lépcsők…
A tájképeknél a természet és az ember alkotta struktúrák, vagy a szakrális és profán szembeállítása indítja a dinamikát. Kis kápolna mutat tornyával az ég felé, körülötte: szántóföld. A pihenő szőlőtőkék olyan kacskaringós vonalakat rajzolnak a tájba, amiket egy kísérletező szellemű zenész akár kottaként is olvashatna, és lejátszhatná őket. A Farkas-erdő ősz-színű fái közé mattszürkén kígyózik be a kavicsozott műút – kettéválasztva a kompozíciót. Fel-feltűnnek a néphagyomány mitikus állatai is a tájban: a madarak, a lovak… Hol volt, hol nem volt…
A zenészportrék feketék-fehérek. Ezeken a zene a szó szoros értelmében vett zene. Amit hallani kell a képről is, nem vonhatja el róla a figyelmet az élénk színvilág. Ezeknek a koncerteknek a többségén, volt szerencsém nekem is résztvenni, így ilyen szempontból előnyből indulok, de meggyőződésem, hogy enélkül is szól a zene ezekből a fotókból. A zenészek a képeken összefügéseikben jelennek meg: hangszerrel, színpadon, átélés közben. Fontos dolog közvetítői. Valami emberen túlié.
Minden exponálás, minden képi ábrázolás állítás is kicsit. Mit állítunk? Szoktuk kérdezni diákkorunkban nyelvtanórán. Mi az állítmány? Mi az állítása vajon egy többszörös expozícióval készült képnek. Melyik állítás igaz? Az ablakban tükröződő fa képe, vagy az ablak mögött látható várépület? Netán maga az ablak, amit nem is látunk, csak a tükröző természetéből tudjuk, hogy ott kell lennie? Vagy mindegyik állítás igaz lenne egyszerre? Vagy egyik sem igaz, csak eszközei egy rejtettebb állításnak? Olyan kérdéseket vetnek fel ezek a képek, amiket könnyedén vonatkoztathatunk más valóságokra is, és valahányszor úgy érezzük, hogy megtaláltuk a választ, valószínűleg tévedünk és igazunk is van egyszerre. Mígnem elérkezünk ahhoz a lehetőséghez, hogy az igazságot mi hozzuk létre. És úgy gyurmáznak vele a fékezhetetlen gondolataink, hogy észre sem vesszük, hogy csak újabb ablak újabb tükörképét találtuk meg.
Az absztrakt, tisztán színnel és formával kommunikáló képek delejezettségét épp ezek a paradoxonok adják. Nyugvópont nélküli hajszában kergetik a színek a formákat, és mi emberek mindig látunk bennük valamit. Tartalmat a formában, ami ott is van, és nincs is.
Gábornak 2022-ben volt egy édesapja emlékének dedikált kiállítása. Örömteli viszontlátni abból a sorozatból a soproni tablót. Édesapja Sopronban készített kompozícióit fotózta újra a Gábor évtizedekkel később. Ezeknél a tablóknál nyilván a személyes emlékeken és érzelmeken van a hangsúly. De ha úgy vesszük, még ezen a verklin is hajt egyet egy eddig még nem említett hatjóerő: az idő. Biztosak lehetünk benne, hogy az újrakészített fotók nem csak az előképeiket hívták elő Gáborban, hanem minden hozzájuk kapcsolódó személyes gyökeret is. És már újra vissza is értünk az előhíváshoz…
Az egész anyag így egyben is, annyira koncepziózus és annyira önjáró, hogy talán túl sok is volt már a szavakból. Lehetne még persze beszélni életrajzi, vagy technikai dolgokról, a Gábor által alkalmazott képalkotási módszerek inspirálóiról, de úgy gondolom, hogy ezek most itt csak másodrendű kérdések. Nevek, évszámok, szakkifejezések, amiket kimondunk, lecsengenek, aztán vagy emlékszünk rájuk később vagy nem. A képekre viszont fogunk. A megfejtett üzetekre fogunk. Az előhívott belső tartalmakra fogunk.
Akiket esetleg mégis jobban érdekeltek volna a megfogható adatok, azoktól elnézést kérek a fecsegésért, és ajánlom, hogy kérdezzék bizalommal a Gábort. Saját tapasztalatból is mondom, hogy mindig nyitott rá, hogy izgalmas háttértörténetekkel, többletinformációkkal még teljesebbé tegye a befogadói élményüket. Gábornak mindezek után gratulálok a tárlathoz, nem mellesleg pedig boldog születésnapot kívánok neki.
Benkő Gábor @ Celldömölk, 2024. március 1.
1942. április 21-én kiadják a parancsot a Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred katonáinak: másnap csatlakoznak a Don-kanyarba vezényelt hetedik könnyűhadosztályhoz. Az utolsó estéjükön a tiszteknek és honvédoknak azonban az ezredes feleségének avantgárd műsorán kell részt venniük. Kartotékok és táskák, fecskendők és pezsgőspoharak keresztezik egymás útját a Gizella-bálon, miközben mindenki erőltetett optimizmussal és kedélyes szorongással sodródik a doni tragédia elkerülhetetlen végkifejlete felé, ahol már azelőtt eldöntötték sorsukat, mielőtt megszólalhattak volna. Aki túléli, se képes továbblépni, és aki meghalt, se tűnt el örökre. Hogyan képes mégis ez a dráma a magyar történelem egyik legsötétebb eseményét megőrizni ezen a roncsolt kópián, ezekkel a roncsolt sorsokkal? Megrendítő és komikus tartományba vezényel minket Pintér Béla zenedrámája, ahol a személyes sorsokra nagyítás, az önvád haláltánca, valamint a Puccinibe oltott korabeli slágerek és az újraírt katonadalok humora segítenek nekünk, hogy belenézzünk a történelmi emlékezet kútjába.
Szereplők:
Felkay ezredes Szabó Tibor
Halász százados Domokos Zsolt
Kovács hadnagy / Tatjana, partizánnő Nagy-Bakonyi Boglárka
Heinz Ármin, zsidó munkaszolgálatos Némedi Árpád
Mikó honvéd Gyulai-Zékány István
Nyíri honvéd Hajdu Péter István
Von Ziege vezérezredes Szerémi Zoltán
Gizella, Felkay felesége Németh Judit
Zsuzsanna, Felkay lánya/Orosz nő Mari Dorottya
Aranka, Nyíri honvéd felesége/ Orosz nő Herman Flóra
Jolánka, Mikó honvéd felesége Nagy Cili
Zenekar:
karmester/billentyű Máriás Zsolt/ Kiss Márton
hegedű Berki Antal/ Fodor Dániel
klarinét / saxofon Hotzi Péter
trombita Lővey Márk/ Ujhelyi Péter
harsona Juhász Tibor/ Morvay András
nagybőgő Kovács Attila/ Lakatos Tamás
Alkotók:
Díszlettervező Jeli Sára Luca
Jelmeztervező Szabados Luca
Zenei vezető Máriás Zsolt
Korrepetítor Falusi Anikó
Dramaturg Tóth Réka Ágnes
Koreográfus Gyulai-Zékány István
Kellékes Nagy Gergely
Videó Sipos László Márk
Hangosító Simon József Zoltán, Joós Márton
Világosító Kiss Zoltán
Súgó Zsohár Amália
Ügyelő Bors Gyula
A rendező munkatársa Kovács Nóra
RENDEZŐ: Nagy Péter István
forrás: wssz.hu
Fotó: Benkő Sándor