Elindul felfelé. Harcol, araszol, felülemelkedik, győz, ragyog és mosolyog. Emelt fejjel, akár magányos harcosként is. Naná, hogy észreveszed. De mondd csak, Te vajon tudsz így élni?
Talán itt a tavasz. Hozza magával a derűt, a fényt, a tágasságot. Kinyitja a sok bezárt ajtót, ablakot, lelket. Fényesre suvickolja az eget, illatokkal tölti meg a levegőt. Válasz impresszió Koszorús Veronikától.
Talán elmegy a tél. Rossz öregember. Nem mondom, jó vele meginni egy pohár forraltbort. Jó vele ropogó hóban járni, hópihéket fogni. Vicces fehér sapkát is tud rajzolni a szobrok fejére. De mára elég belőle.
Jelenből múlt, nyárból ősz, élményből emlék lesz. Emlék, érzés, erő, tapasztalás. Ha elcsíped a pillanatot itt a rétegek között, talán megérted, mi ez az egész. Teljesség. Az élet teljessége.
Mondd, szereted a csendet? Keresed a csendet? Hallod a csend szavát? Érzed, ahogy átölel egy templom sokat látott-hallott évszázados falai közt? Átölel, beburkol, megnyugtat a maga különleges, finom érintésével.
Csak egy kis fény kell, és minden megváltozik. Életre kel, ragyog, szinte világít. Élvezi a nap sugarát, boldogan nyújtózva fürdőzik a fényben. Ugye, hogy olyan, mintha megfiatalodott volna a szeptember végi napsütésben?
Előre, csakis előre az úton, amely visz. Vajon hol is a cél? Vajon jó az irány? Vajon hová tartok? Elérem vajon? Már nem is figyelsz a lépésekre. Haladsz. A saját tempódban, együtt saját magaddal.
A sűrűben már ott tévelyegtek a holdfény ízű álmok. A mély kék volt, tiszta, csábító és derűs. Féltettek tán tőle, mégis közel merészkedtem. Légszomj fenyegetett, bizalom tartott fent. Megkísértett, és belemerültem.
Ha titokban tartod, ami után a szíved vágyakozik, akkor az a könnycsepp lecsordogál a szomjas földre, beleivódik, s még a legszárazabb, legsziklásabb élettelenségben is rügyet hajt.
Le sem bírod venni róla a szemed. Hatalmas fényes korongként csak őt látod fent az égbolt sötétjében. Gyönyörű és félelmetes, izgató és nyugtató. Végzetes és mindenható. Miért is figyeled ennyire?