Erre gondolok. Lassan alámerülsz. Sóvárogva nézlek, de te nem fordulsz vissza. Nem érintjük meg egymást. Sosem fogjuk. Te vagy a leggyönyörűbb be nem teljesülés, a legédesebb elmúlás, amit valaha láttam.
Ahhoz, hogy új élményekkel gazdagodjunk, le kell győzni a bizonytalanságot, a félelmeket, és néha ki kell lépni a jól megszokott, biztonságos és kényelmes kis komfortzónánkból. ?Te ki mersz lépni a papucsodból?
Tempós léptekkel, sietősen húzom a bőröndöm hazafelé, de egy apró csiga az eső mosta járda szélén megállít. Kizökkent, lelassít, elgondolkodtat. Lassan járj, tovább érsz – vagy élsz?
Csak egy szikra kell. Kép, szó, pillanat. Lehet örömteli, vagy éppen szomorú, ha egyszer beüt, akkor kezdődik a csoda. Az, amely belül lakozik. A lényeg. Ilyenkor csak te vagy a papírlap, meg a ceruza?
Amikor először jársz itt, tán észre sem veszed. Aztán, ahogy múlnak az évek, szaporodnak a látogatások, ismerős lesz az élmény, és vágyott az érzés. Lehet, hogy a híd macskakövein lépkedve már készülsz is rá?
Érezted már, hogy egyszerre szeretnél mindennek részese lenni és kimaradni mindenből, eltűnni minden elől? Féltél már az emberek közeledésétől? Féltél már társas lény lenni? Na és a magánytól féltél-e valaha?
Amikor csak a Fent van. Állsz a templom tövében, magadban, magaddal. Talpad alatt a hely szelíd, de ősi erejű energiái elindulnak felfelé. Megdobogtatják szívedet, és hallod az élet ritmusát.
Nem is elsősorban a kismadarakra gondolok, hanem arra, hogy általában eszerint a séma szerint működik a fejlődés az anyag világában: valamit át kell törni, valamit el kell hagyni ahhoz, hogy egy másik szintre jussunk.
Egy kaland kezdete mindig furcsa. Csaknem olyan furcsa, mint a vége. Az indulásnál izgatott vagy, alig várod, hogy útra kelhess, aztán meg alig várod, hogy hazatérhess. A véget kezdet követi, így haladunk előre.
Csak a zene szól hozzám hű társként ebben az üres szobában. A tőled kapott könyvet forgatom a kezemben, sokadszorra. A gondolatot is gyűlölöm, hogy téged hallak ebben a dalban (is), hisz? olyan közhelyes.