Benkő Sándor 
A Nádasdy-vár parkjában 21 civil szervezet 21 májusfát állított. Meglepetés csapat a Mikulás barátai volt, akik idén először vettek részt a májusfaállításban. Először díszített és állított fát az ifjú Regösének Alapítvány is.
Fotó: BS
Nyolc férfi egy olyan esküvő fogadásán, amelyben a várt igen helyett egy nem hangzott el. Nyolc férfi egy olyan helyzetben, amelyben a nők még csak jelen sincsenek, mégis róluk beszélnek végig. Nyolc férfi és temérdek alkohol, amely feloldja a felszín alatt munkálkodó félelmeket és vágyakat, amelytől megerednek a nyelvek és elindul a különös, éjszakába nyúló mulatság, ahol mindenki vall és mindenki vallat. Andrej Saramonowicz az egyik legismertebb lengyel drámaíró, darabjait világszerte játsszák. A Tesztoszteron ironikus és humoros látlelet a nemek közti különbségekről és azonosságokról, frusztrációkról és félelmekről, magunkkal hozott és öntudatlanul is működő családi mintáinkról. Releváns és még mindig aktuális kérdések nemi szerepekről és azok változásairól, a nőkről, akiket mindannyian másképp és mégis ugyanúgy látunk, akik nélkül a férfiak se lennének azok, akik – és ehhez a hormonoknak semmi köze.
Rendező: Szikszai Rémusz
forrás: wssz.hu
Fotó: BS
Magyarország 20 éve az Európai Unió ragja. 2004. május 1.-jén így ünnepelték meg ezt a napot a Hármashatárkőnél, Szombathelyen, Bajánsenyén. Fotó: archiv/VN/BS
Nagyapám, Frank Sinatra címmel tartott sikeres bérletes előadás a Weöres Sándor Színház a Zene Házában. Telt ház előtt lépett a színpadra Szabó Tibor színművész, aki monodrámájában tett zenés utazást Amerikában, ahol a nagyapa barátságba keveredett Frank Sinatrával. Amerika – innen nézve – több mint egy földrész, vagy egy ország. Mindenkinek megvan a maga Amerikája, felhőkarcolókkal, száguldó autókkal, világslágerekkel. A nagy vízen túl a kisember is sokra viheti, ha talpraesett és nem ijed meg a saját árnyékától.
A darabot írta és rendezte: Veres András. Közreműködött: Horváth Dániel, Nagy Olivér, Völgyi Attila.
Fotó: BS
A mikve egy rituális fürdő, ahol az ortodox zsidó közösségben élő nők hónapról hónapra találkoznak egymással. A fürdő vezetőjének és újonnan felvett munkatársának azonban eltérő elképzelései vannak a hagyományokról és a szabályok követéséről. Kettejük konfliktusa határozza meg és alakítja azokat a női sorsokat, melyek az elhallgatás, a hűség, a szeretet és az ellenszegülés hullámaiban merülnek alá újra és újra a mikvében. Azon a helyen, ahol a nők lemeztelenedve szembesülnek saját magukkal, kérdéseikkel, vágyaikkal. Anyák és lányok, feleségek és szeretők szerepek és elvárások között sodródnak a férfiak által uralt, zárt világban, ahol az összefogás ereje és a szabadság iránti vágy megpróbál utat törni magának a megcsontosodott kötöttségek ellenére is.
rendező: Widder Kristóf
(wssz.hu)
Fotó: BS
Ünnepi közgyűlést tartott a Sárvári Oratórikus Kórus (SOK) telephelyükön, a Hangvillában. A civil szervezet eltelt tíz esztendejéről az egyesületük elnöke, dr Szalai Ferenc számolt be. Hosszan sorolta az eredményeiket, az egész estét kitöltő sikeres produkcióikat, valamint megemlékezett a segítőkről, támogatókról, és a hűséges tagokról – oklevelekkel tette emlékezetessé a sajtótájékoztatóval egybekötött ünnepi közgyűlést. Dr. Szalai Ferencné kórusvezetővel az élen a kórus alkalmi koncertet adott a vendégek és saját maguk élvezetére.
Fotó: BS
Április 11-én, a magyar költészet napján nyílt meg Kondor János sárvári festőművész „A megörökített idő” című kiállítása Budapesten, a Nemcsics-emlékház Színország Galériájában. Az érdeklődőket Heilauf Zsuzsanna múzeumigazgató, díszpolgár köszöntötte. A tárlatot Benkő Gábor szerkesztő, művelődésszervező nyitotta meg. Közreműködött Farkas György zenész-tanár.
Fotó: bs
Hol van a hang a harangból, miután lecsengett a zúgása? – A zen buddhistáknál szokásos gyakorlat, hogy a zen mester ilyen és ehhez hasonló kóanokat, amolyan paradoxnak tűnő találós kérdéseket ad a gyakorló tanítványoknak, hogy tesztelje a fejlődésüket. Szegény tanítványnak csak akkor van esélye megválaszolni ezeket, ha elég hatékonyan gyakorolta a meditációt, és az elméjében kavargó, folyamatos ítéletalkotási kényszerek, zajos gondolatok szintje helyett a mindezeket meghaladó, mélyebb tudatosság szintjén keresi a megoldást a talányra. Meggyőződésem, hogy ez a módszer a művészet befogadására is hasznosítható, és ehhez van személyes adalékom is.
Az élet úgy hozta, hogy több mint egy évtizedig dolgozhattam Kondor János vezetése alatt művelődésszervezőként, és ezalatt az idő alatt rengeteg értékes, János által szervezett kiállítást volt alkalmam látni a sárvári Galeria Arcis falain/tereiben. Bár a művészetek közül inkább a zenében és az irodalomban mozogtam otthonosabban, a legkülönbözőbb műfajokban alkotó képzőművészek legkülönbözőbb megközelítései, sajátos formanyelveik – ezeknek a tárlatoknak hála – lassacskán kezdtek egyre világosabbá válni számomra, János pedig sokszor segített abban is, hogy fontosabb technikai finomságokra is felfigyeljek.
Amikor a közelben János saját munkáiból nyílt kiállítás, azt mindig különleges eseménynek tartottam. Izgalommal töltött el, hogy bepillantást nyerhetek a minden hétköznap látott munkatársam másik életébe, az igazgató-szerepnél sokkal kifejezettebb művészi önvalójába.
Egy Kondor-kiállítás képeit szemlélve a két legszembetűnőbb első benyomást a mindig széles látókörűen megalapozott intellektuális töltöttség és az elképesztően határozott és tudatos színkezelés kelthetik. Ezek jelentik talán a legkülsőbb hagymahéjakat. Talán mert (jelenleg) kiadványszerkesztőként én is színekkel dolgozom, a magam részéről én is ezt a mesteri magabiztossággal alkalmazott kolorizmust csodáltam először a Kondor-képeken. Hogy lehet, hogy ennyire élénk színek sosem válnak túlzóvá? Hogy lehet, hogy differenciált marad az összkép, nem válnak önismétlővé a festmények érzelmi hőmérsékletei? Máig csodálom ezt. A szellemi kikacsintások, a sokszor archaizáló parafrázisok pedig olyan vizuális „narrációt” adnak a festményekhez, amire egyrészt nyugodtan támaszkodhat a néző, másrészt gyakran a (külső vagy belső) utazások (konkrét vagy elvont) útvonala is kirajzolódik. Bevallom, én (félig vagy teljesen) laikusként sokáig nem is nagyon jutottam sokkal tovább ennél a két hagymahéjnál…
Az áttörést az hozta meg, amikor felkerülhetett a saját otthonunk falára is egy Kondor-festmény. Egy kiállítás légköréhez sajnos szinte hozzátartozik, hogy az átlagos néző gyakran egy jól kimunkált „nézői szerepben” pásztázza végig az anyagot. Meg-megáll a képek előtt, néha hunyorít, néha távolabb lép, máskor közel hajol, hogy minél több részletet megragadhasson, ezekből pedig gyorsan összetákoljon egy „az tetszik ebben”-típusú ítéletet. Csak a biztonság kedvéért persze: hogy legyen kéznél kész panel, ha netán ismerősbe botlana nézelődés közben, akivel illik szót váltani. Ez az, amitől megszabadultam, amikor saját otthonunkban nézhettem rá a képre. Ahogy a zen tanítványok elméjéből a gondolatok meditáció után, úgy ürültek ki belőlem is a mindenféle előfeltevések. Csak a kép volt. És az valahogy egész másként kezdett működni. A színek más és más dinamikákba lendítették napszaktól, megvilágítástól függően. Olykor szinte tényleg az örvénylő mozgás illúzióját keltve – egyszer belső perzselést, máskor borzongást okozva.
Ebben a kitágult, tiszta térben az értelmezés lehetőségei is kitágulnak. Olyannyira, hogy a végtelenségében talán fel is oldódnak. Ami pedig marad, az a festmény lényege. Amit át képes adni. Ez a szint, ahol megtalálhatjuk a hangot a lecsengett harangból. A hang talán mindvégig benne van. Az idő illúziója csak előhívja belőle az érzékszerveink számára felfoghatóan is, amikor megkongatják, és elnémítja belőle, amikor lecseng. Ugyanaz az illuzórikus, megörökített idő, amiről Tarkovszkij is beszélt, és amelyiket bezárják ennek a tárlatnak a képei is.
Benkő Gábor @ Budapest, 2024. április 11.
A sárvári Gárdonyi Géza általános iskola diákjainak költészet napi műsora a Nádasdy-várban.
fotó: BS
Középiskolai diákírók, diákköltők 47. Kárpát-medencei találkozójának gálaestje a Tinódi gimnáziumban. Fotó: BS
