Sófalvi Jánossal először akkor találkoztam, amikor jelentkezett a fotóklubba. Furcsa akcentusa, amellyel szinte énekelte a szavakat hasonlított a bérma keresztapáméra, aki 40 évig élt Németországban. Kiderült hamarosan, hogy János is Németországból érkezett haza. Pontosabban nem is haza, mert Erdélyből, Kolozsvárról származik. Németországi munkahelyének köszönhető, hogy sokat utazhatott, sokat láthatott, és mint ahogy ez a kiállítás is igazolja, meg is osztja az élményit másokkal.
János szerény ember, szerénysége komoly bölcsességet takar. Csendességére jellemző, hogy soha nem dicsekedik, soha nem kérkedik azzal, amin átment, amit látott, és volt szerencséje megörökíteni. És nem is panaszkodik, pedig a – szavak mögött olvasva – lenne oka rá. Ez legelőször akkor derült ki, amikor már, mint egyesületi taggal együtt készültünk közös kiállításra, és amikor elküldte a képeit, mintha más embert ismertem volna meg. Szégyellem, de be kell vallanom, hogy megint rá kellett jönnöm, hogy csak azután szabad véleményt alkotni valakiről, ha már megismerte. Többször meg kellett néznem a képeket, hogy felocsúdhassak, hogy felfogjam, hogy ez a srác milyen csodálatos egzotikus helyen járt, és milyen szépen komponált képeket készített, nem beszélve a képek különleges színvilágáról. Hans Gusztáv Edőcs jutott az eszembe, aki az osztrák vasúttól ment nyugdíjba, és ennek köszönhetően rengeteg különleges helyre jutott el, olyan tájakról hozott képanyagot, ahova egyszerű ember soha nem jut el. Neki ez volt a hobbija, és nagyon sok kiállítást rendezett a képeiből. Egyszer tüzetesen elemeztem a katalógusát, és valami eszméletlen mennyiségű fotókiállításról számolt be.
János egy német céghez szegődött be társnak azzal a céllal, hogy dokumentálja a marokkói munkafolyamatukat. Már akkor sejtette, hogy neki Marokkóban a helye, sejtette, mi vár rá, milyen látványokban lesz része. Öt hétig tartózkodtak az Észak-Afrikai országban, ahol a szakembereik egy erődfalut újítottak fel Asslim településen, ami Marrakeshtől Délre fekszik. A Casbach felújítását a kollégái hagyományos eszközökkel és módszerrel végezték, amiről több képet láthatunk is a falon. Az anyagok felhasználásánál és a technológiánál hasonlóság fedezhető fel az egykori magyar paraszti építkezéskor használt vályogtéglák készítésével. A falon látni valahol azt a Kasbah erődöt, amelyről a kép már a felújítás után készült, és meg nem mondaná senki, hogy az egy vályogház. Inkább egy szépen megépített kastélyhoz hasonlít. A hagyományos technika mellett persze felhasználták a legmodernebb vízszigetelési eljárást, a padozatot is egy különleges módszerrel tették tetszetőssé, és kemény, víztaszító és tartós járófelületté. János ambícióját az sem törte le, hogy szállása bizonytalan volt, sokáig egy épület lépcsőfordulójában aludt.
Nem tudom megállni, hogy abban a kétségben hagyjam önöket, hogy nehezen döntsék el, most fotókiállítás megnyitón vagy úti beszámolón, esetleg építészeti tájékoztatón vesznek-e részt. Számomra ugyanis rendkívül érdekesek a képek, amiből tisztán látszik, hogy ha János nem túlzott a képeivel, akkor a marokkói táj nagyon változatos, különleges, számomra misztikus. Különlegesek a touaregek ákom-bákomnak kinéző, de kellemes viskói, a sivatagban kanyargó zöldellő élet, a sivatag élete, a homokbuckák alkotta geometrikus természetes építmények. A sivatagban kismotorjaikkal valahonnan előbukkanó és ki tudja hova tartó őslakosok, a tevekaravánok, a turistákra hajtó tevegelő tevetaxisok. Érdekes, hogy a sivatagban megálló terepjárót perceken belül minden irányból motorosok hada veszi körül. Ki tudja, honnan szagolják ki a turistát, és egyáltalán honnan hozzák az eladásra kínált portékáikat. Persze Marokkónak ez csak egyik arca. Mint mindennek, Marokkónak is van egy másik oldala, ami csillog-villog. Gondoljunk csak Casablankára, Rabatra, Marrakeshre. Igazi turista paradicsom, pompás szállodákkal, pazar tengerparttal. Ez bizonyára szebb, kényelmesebb, pompásabb, mint a János által is kedvelt másik, emberibb arca.
János mesélte, hogy kirándulásuk során megálltak egy touareg sátor mellett. Azt tapasztalták, hogy iszonyú nagy a szegénység – európai mércével mérve. Az ott lakóknak viszont kis túlzással ez a paradicsom, bár kiskertjük nincsen. Jól érzik magukat a szegénységükben, de nem feledkeznek meg a vendégről. Apróságok kerülnek elő, fő a tea. Nekik is kevés van, ám azt megosztják azzal, aki odatéved. A sátor első része a fogadó szoba, a hall valamiféle textiliával van fedve. Kérdésemre, hogy nem ázik-e be, hamar jött az egyértelmű válasz, nincs mitől. Az öt heti ott tartózkodásuk alatt egyszer sem esett az eső. Csupán ősztől tavaszig esik némi csapadék. Nem csoda hát, hogy a pusztaságban, a sivatagban csupán ott van zöldellő élet, ahol valamiféle víz csordogál. Ott viszont buja a növényzet. Pedig Észak-Afrikában a víz lehet a legnagyobb kincs. Azt hiszem, örülhetünk, hogy minket idehaza egyelőre (legalábbis) nem fenyeget a szomjúság, az éltető víz hiánya.
Csúnya sötét felhők tornyosultak az Atlasz hegység felett, amit hó takart be, de abból a felhőből sem esett eső. Furcsa érzés lehetett a 40 fokos száraz meleg sivatagi életet és a havas hegyeket érezni és egyszerre látni. De az sem lehetett mindennapi látvány, amikor egy dombról letekintve megpillantott egy utat, amely egy sportpályán vezetett keresztül. Fentről jól lehetett látni a korábbi út nyomait, ami megkerülte a pályát, aztán valaki először sokallta a tíz méternyi kerülőt. Aztán követőre talált. A nyomokat látva sok követőre talált.
Elég kevés a portré a képeken. Van, hol fenyegetően rázza öklét az egyik bennszülött. Ennek az az oka, hogy bizonyos kultúrák azt tartják, hogy, ha lefényképezik őket, akkor a képmásukkal együtt elveszik a lelküket is. Attól pedig senki nem válna meg szívesen, főleg, ha ez a hiedelem tradíción alapul. Persze, ha jobban belegondolunk, akkor tényleg elcsenünk valamit az expozícióval. Lehet, hogy nem a lelket, – de a jó kép hordozhatja a lélek másolatát, ha a megfelelő pillanatot kaptuk el. Ahogy a jó kép történetet hordoz és közvetít, a képen szereplő alanyról is sok mindent elárul. És árulkodik a fotográfusról is. Az objektív nem hazudik, és a fotósnak is nagy a felelőssége abban, hogy az igazat közvetítse minden hajlítás és csúsztatás nélkül.
Nyugodtan lehet mondani, hogy Sófalvi János képei tele vannak történettel, mesélnivalóval. Az élet kegyetlen. Az élet szép. Hogy kinek-kinek melyik jut, az nem mindig külső behatások kérdése. Mivel minden összefügg mindennel, vissza kell nyúlnunk az alapokhoz. Nem másra várva, saját magunkkal kellene kezdeni a világ javítását. A gyűlölet, a hatalomvágy, az összeférhetetlenség nem szül jó végkifejletet. Hogy hogyan jön ide a fotókiállításra ez a gondolatmenet? János elmondta, hogy nagyon megszerette Marokkót, nagyon megszerette az ott élő embereket – még akkor is, ha a lélekrablása miatt néha megfenyegették. Megszerette ezt a – nem pejoratív értelemben vett – civilizálatlan világot. Bár meg kell említeni, hogy szinte mindennapi látvány a szamaragoló touareg, miközben mobillal telefonál. Úgy látszik, ott még nem büntetik a vezetés közbeni telefonálást. Szóval, mindenki a saját módján járuljon hozzá, hogy János, és mindannyian elérjük célunkat, legyen hova visszamennie, legyenek vendégszerető marokkóiak és legyenek barátságos vendégeik!
? Benkő Sándor ?
A kiállítás látható a Nádasdy-vár könyvtárának folyosóján 2017. szeptember 29-ig, hétköznapokon 10:00?17:00, szombaton 9:00?13:00
