Valamelyik idei koncertről hazafelé menet jutott eszembe, hogy manapság igen nagy esély van arra, hogy valaki egy-egy nyári este valamelyik kedvencét meghallgathassa élőben: az utóbbi pár évben igencsak megszaporodtak a szabadtéri fesztiválok az országban. A nagy, többnapos, inkább a fiataloknak szánt gigafesztiválok mellett megjelentek a főleg települések önkormányzatai által rendezett zenei események, ezáltal – nagy megelégedésünkre – szinte túlkínálat jelentkezett ezekből. Régebben a prosikban karikázgattuk, majd az internetes oldalakról szedtük le az áhított, kiválasztott koncerteket, ma meg már szinte nem is tudjuk eldönteni, a sokból melyiket válasszuk.
A másik gondolat az egykor népszerű zenekarok újravirágzásának, a reunion koncerteknek megsokasodása. Az epésen megnyilvánulók szerint csak a pénz hajtja őket, még meg akarják szedni magukat az egykori dicsőséget felelevenítve. Ha van is némi igazság ebben, de azért ma már az esetek döntő többségében nem haknibulikat kapunk az előadóktól, hanem profi módon megszerkesztett, a fülnek és szemnek is tetsző élvezetes show-kat, melyeket menedzserek kötnek le, garanciákkal bebiztosítva. Nos, hát egy ilyenbe futottunk bele csütörtök este a sárvári Posta téren, ahol a Sárvár 50+ városi rendezvénysorozat kezdőbulijaként a megalakulásának 40. évfordulóját ünneplő hazai hard rock formáció, a Karthago lépett fel.
1976–85 közé tehető az „őszinte, kőkemény rockhullám” diadalmenete Magyarországon. A Piramis (1976) kezdte, a V’Moto-Rock és az Edda (1977) folytatta, a csúcson, 1978–80-ban a P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice, a Dinamit, a Korál – hogy csak a nagyokat említsem –, elementáris erővel nyomult be a fiatalok által megkedvelt, megkövetelt ízlésvilág alakította szférába. Ezek közé tartozott az 1979-ben a Szigeti Ferenc gitáros által megalakított Karthago is. Mint a rockhullám többi neves vezető bandájának, természetesen nekik is a többitől jól megkülönböztető zenéjük volt. A Karthago az akkor divatját élő, a Kansas, a Forigner együttesek által népszerűsített west coast rock stílusa felé ment el, ahol a kemény gitárzenei alapra igényes, többszólamban előadott énekkel, igényes vokállal variáltak. Persze a földbedöngölő Black Sabbath-, Iron Maiden-stílus jobban tetszett a magyar fiataloknak, ezért a csapat kemény hard rock elemeket is gyakran beépített muzsikájába. A zenekarvezető-gitáros Szigetin (1949) kívül Gidófalvy Attila (1952) billentyűs az első körben, Kiss Zoltán Zéró (1953) basszgitáros, Kocsándi Miklós (1952) dobos és a Révészhez hasonlóan magas tartományokban is jól énekelni tudó Takáts Tamás (1957) énekes a második körben lett tagja a bandának. A biztos zenei képzettség mellett mind az öten kiválóan énekeltek, vokáloztak, hárman szólóénekesek is. Három kiemelkedő sikerlemezük közül érdekes módon a legnépszerűbb az első, a Karthago 1. (1981) lett, majd az Ezredforduló (1982) és a Senki földjén (1984) következett. Az ezekből idézett dalok adták tegnapi koncertjük repertoárjának zömét is.
Este 9-re már megfelelőképpen besötétedett, mire a névadó pun városállam hadvezére, Hannibál a rómaiak ellen vívott csatáiban sikeresen alkalmazott harci elefántjai diadalüvöltésével indított, vetített klipekkel illusztrált Intro elhangzott. Majd a füstfelhőből kibontakozott az ötösfogat: balra, a színpadon Gidó állt Ferenc Jóska stílusú, immár megőszült hatalmas bajszával billentyűi mögött, mellette Kiss Zoli basszusával, a frontvonalat az örökmozgó, fiatalos lendületű Takáts lakta be, míg a pódium jobbján a Szigeti állt gitárjával. Kocsándi – a szokásrendnek megfelelően – hátul, a dobok mögött ült. És – mint említettem –, mindegyikük előtt mikrofon állt.
A lendületes Indulj tovább! c. opuszukkal indítottak, majd a Barátok nélkül c. hard rock őrület következett – a’la Deep Purple-s hangszereléssel. Szigeti rakétaformájú csodagitárján – melyet a szintén nem dús hajú Andy Powell (Wishbone Ash) gitáros használt elsőként – döngölte a kemény riffeket. A harmadik lemezükről szólt a Keleti éj c. varázslat, melyről Attila gondoskodott: a szintetizátoron játszott egzotikus bevezetőakkordok után a szám középrészében ragyogóan rögtönzött orgonáján is, melyet aztán Feri is követett gitárján. Az Ezredfordulóról hangzott el a következő nóta, a Senki lánya. Tamás a dalok előtti konferálását a humor, az irónia, a jókedvcsinálás jellemezte. Itt a CSOK-rendszer, a népszaporulat növelésének ötleteit zúdította ránk nevetve az énekes, miközben Szigeti gitárt cserélt, és már a jó öreg Fender Stratocasterjét nyúzta. A legújabb, 2019-es koncertlemezükről is bemutattak két új dalt, melyeket hallva igazán nem kellett fanyalognunk. Az első, a Valahol…, egy mesterien tolmácsolt lírai ballada, az elhunytaknak szólt, míg a Rock a vérünk! c. szilaj rocknóta zenében tolmácsolt hitvallás volt. Attila ezúttal – a keménységet segítendő – gitárra váltott, míg Tamás a közönséget is megénekeltette. A vezényléstől függően hol a „Róka-vérünk”, hol a „Rokka-vérünk” verzió jött vissza a gimnázium faláról. A Csak a zene szól Kocsándi, az előrejövő dobos szólóénekével ment le. Miklós, aki a Karthago dalokban a szopránmagasságokban vokálozik, most, a 100 Folk Celciusban tanultaknak megfelelően ragyogóan énekelt szólót. A szintén kőkemény dal monotonságát Gidó oldotta fel varázslatos billentyűivel, míg – sokoldalúságát bizonyítandó –, Tamás ült be a dobok mögé. „Saját hangomon doboltam!” – közölte viccesen utána. Ezután Szigeti Feri mondott pár gondolatot a zenekarról. Mostanra már sok olyan banda van, akik elérték a 40, sőt 50 éves kort, de olyan, mely változatlan tagösszetételben dolgozik most is, az nagyon ritka. Büszkén konferálta be a következő dalukat, az eredetileg a 30 éves szülinapi bulijukra írt, de most a 40 évesre aktualizált 40 év után c., gyönyörű, egy szál zongorával kísért balladájukat. Kötetlenebb, lazább, a tagok egyéniségére alapozott egyveleg következett Kocsándi tanár úr énekórája fantáziacímmel. Itt a beterített szintetizátorszőnyeg alá hol Zénó csontkemény basszusmeneteit, hol Tomi blues-harmonika impróját hallhattuk, de a vidám kavalkádban a parókát öltő Gidó is beszállt Laszti, laszti, gumilaszti c. örökbecsű versének a közönség által betanulandó leckéjével. A gitáros és dobos, majd a gitáros és a közönség kérdez-felel akciójának Takáts hasonló célú, a közönséget feleltető énekórája vetett véget. A legsikeresebb, debütáló albumról következtek a koncert végéhez közeledve a számok, és így is volt rendjén. Az Apáink útján, majd az Áruló nem leszek c. nótákat a közönség nógatás nélkül is együtt énekelte a bandával. Kár, hogy az egyébként nagyon jó szolgálatot tevő kivetítő operatőre nem kapott egy csipetnyi zenei kiképzést sem: igen ritkán találta el az éppen szólót játszó hangszerest kamerájával. A Formula 1-ben ezért már fejek hullottak, amikor nem az aktuális mozzanatot követte az operatőr. A Requiem c. megható balladát meg is ismételték a fiúk. Az ezúttal akusztikus gitárt pengető Feri, és a drámaian előadó énekes mellett Attila Bach-os fúgafutamai tették emlékezetessé a művet. Az utolsó dal ismét a legsikeresebb CD-jükön szereplő Lépd át a múltat! c. örökérvényű szerzemény volt. Gidó ismét magára öltötte jól ismert bőr pilótasapkáját és szemüvegét, és megidézte a napokban 50. születésnapját ünneplő, a mindenkori legnagyobb rockfesztivál, Woodstock szellemét. Ezzel a dallal méltóan búcsúztak el a „fiúk”. Sárvár pedig még sokáig emlegetni fogja az elefántdübörgést, és a rock halhatatlanságát a Karthago együttes jóvoltából.
Gróf István
