Most nem a sárvári Nádasdy-vár Dísztermébe, hanem a Zene Házába invitált minket jazzkoncertre a műfaj itteni rajongója, e rendezvények szervezője, Markó Péter, advent első vasárnapján. A tudomisén hányadik (maga a művész, se a szervező sem tudták pontosan, de közelíti a húszat) fellépése volt itt annak a Joe Fonda bőgősnek, a New York-i jazzélet meghatározó alakjának, aki lassan két évtizede volt városunk vendége első alkalommal. Elcsépelt szólam, hogy mit sem változott ezen időszak alatt, de igaz: az üzbég sapkájában, körkeretes szemüvegében, vastag bajszával és magasságához mérten óriási bőgőjével ugyanolyan benyomást tett most is, mint az ezredfordulón. Mindig változó művészekkel, különböző együttesekben – köztük kétszer fele csapatban magyarokkal (Borbély Mihály szaxissal és Bágyi Balázs ütőssel) összeállva –, mindig magas szintű kamarajazzt játszik úgy, hogy egyénisége átsugárzik kollégáira, és mindig más és más ablakai nyílnak meg a jazzművészet tárházában. „Többről van szó a kreatív mesterségről. Joe Fonda zenéje a hit és az elhivatottság élő hagyományának része. A jövő (zene)történészeit meg fogja lepni Mr. Fonda kínálata. Ő egy igazi virtuóz és legmagasabb rangú zeneszerző.” – írta Anthony Braxton neves szaxofonos, akinek zenekarába 30 éves korában került be mint basszusgitáros, és másfél évtizedig tagja volt csapatának.
Ezúttal egy általunk is ismert osztrák dobossal, Emil Gross-szal és a nálunk ezideig ismeretlen berlini szaxofonos hölggyel, Silke Eberharddal jött Magyarországra svájci, németországi és ausztriai fellépései után. A szervező-producer Markó mutatta be tagokat, mint Josilemi triót.
Egy csokor Fonda-szerzeménnyel kezdtek: elsőként egy szimmetrikus ritmusú, modern jazzdarabbal, melyben mind a fúvós, mind a bőgős is elengedett egy-egy veretes imprót. Azt már eleve tudtam, hogy nem csak a szaxofonra hárul majd a szólóhangszer feladata, hanem mindhárom zenész szólistaként fog majd megszólalni. Bizonyította ezt az I. után a szintén Moodshine II. fantázianévre hallgató második számban a csapat. Rockos ostinatokkal, Jack Bruce-os húrtépésekkel ismét az amerikai volt a központban. Kortárszenei fordulat következett ezután, parlandoban (elbeszélő módban), ahol a bőgő nem alá, hanem melléjátszott az altszaxinak: egymás „ellen” játszották a dallamot. Újabb szín a palettán: post bop stílusban, John Coltrane hangján szólt a zene Eberhard kisasszony csövéből, aszimmetrikus ritmusban, melybe most már Gross is aktívan beleszólt: nemcsak verőivel, filceivel szólaltatta meg ütőit, hanem láncokkal, különböző kütyükkel is eljátszott a cineken. Hogy ebben mennyire van otthon, azt hallottuk 2011-ben itt a várban, amikor marokkói népzenészekkel, az Atlas-Austria Express tagjaként varázsolt el ritmusaival. Nagyon szabad zene következett ismét Fonda „tollából”, a Small Melody For A. Schoenberg címmel, a híres osztrák zeneszerzőnek, a dodekafónia mesterének dedikálva. Nos, ebből nem volt hiány, Silke tudatosította ennek jegyeit éles, staccato-szerű visításaival. Az Inspiration Opus, egy extrém előadásmódban előadott ballada következett, melyet megint a bőgős, kíséretet sem igénylő szólóprodukciója uralt. Joe tágfekvés, szűkfekvés mozgásaira a fúvós briliáns, gyors futamaival válaszolt, ahol a hangszer inkább klarinétos hangszínét véltük felfedezni.
Az est legemlékezetesebb opusa következett, egy többtételes szvit, melyet a dobos ezoterikus zörgései vezettek fel, hogy átadja a szerepet a két fúvósnak. Igen, Fonda egy hosszú valamit tartott a kezében, ami nagyobb volt, mint a vonója. Egy fuvola. Ezen játszott a szaxofonossal előbb uniszónóban, majd rátercelt. Legutóbb itt a várban Mark Whitecage fafúvóssal hallhattunk egy hasonló játékot Fondától, az NU Banddel. Most is csodálatos hangzással varázsolták el a nem kisszámú publikumot. Tengerpart, haragos kék, de még nem viharos hullámok, sirályok vijjognak az égen, lenn egy fókamama próbálja rendre utasítani játékos fiókáját, mely sikerül is. A kölyök behúzódik a sziklák közé. Szomorkásan sír a szaxofon, a bőgő durva szaggatásaival – a’la Jaco Pastorius – fokozza a hangulatot, majd véget nem érő, hosszú, ismétlődő szaxi-bőgő kódával ér véget a mű. Óriási taps. A műsor másik felében szóhoz jutnak a zenésztársak is: előbb Eberhard a Fox Food c. sajátjában busong bele a kitűnő akusztikájú terem terébe egy balladát, majd Oliver Lake szaxofonosra, (aki szintén volt Joe-val itt Sárváron, anno) példaképére emlékezett szólójával. A kistermetű amerikai következő dalát édesanyjának – ki a reményt ültette el benne – címezte. Ezt, dobolásával ő maga kezdte el fekvő bőgőjén, majd Gross is beszállt, végül szép, dallamos motívumokkal Eberhard tette oda a magáét. Emil Motive c. darabjával lett vége az erős másfélórás koncertnek. A dobos végre „hazabeszélhetett”: egzotikus, fekete, arab és latin ritmusokkal dúsította meg azt a telt hangzást, melyet mintha nem a Josilemi-trió, hanem dupla létszámú zenész produkált volna.
A vastaps után jött a meglepetés: a pár nap múlva a 70. születésnapjára a Sárvárra már „hazajáró” Joe Fonda Kondor Jánostól, városunk kitűnő festőművészétől kapott egy őt ábrázoló festményt, melynek alapja Kereszty Gábor fotóművész fényképe volt. Megható volt nemcsak az ajándékozottnak, nemcsak az ajándékozónak, hanem nekünk, a közönségnek is. Nemhiába, az örök mosolygó Joe-t sárvárivá fogadtuk!
– Gróf István –
Kereszty Gábor fotói a facebookon »
