Ritkán fordul elő, hogy a sárvári Galeria Arcis kiállító művészei saját maguk is megfogalmazzák a tárlathoz, illetve annak rendezéséhez kapcsolódó benyomásaikat. Ale Ildikó képzőművész 2018. április 1-jéig látható Jelenlét című kiállításának esetében ez történt, a következőkben a művésznő – a Sárvárikum olvasóinak ajánlott – gondolatait olvashatjuk:
Egyéni kiállításaim rendezése mindig különös szertartás, mert új struktúrákat teremtő, izgalmas rendezési folyamat előtt állok minden esetben. A műveket feltétlenül ki kell vinni a műteremből, ugyanis ott túl sok a saját energia, nincs tér és eshetőség távolodni önnön magunk alkotásokba plántált változataitól. Szükséges az objektív és változó kiállító közeg, ahol megújulva szembesülhetünk alkotásainkkal, képekben létező jelenlétünkkel. A galériák vagy éppen rövid időre ideiglenes kiállítóhelyekké váló átriumok, aulák adottságaiktól függően teremtik meg pár hétre azt a befogadó hátteret, amelyek biztonságos otthonként szolgálnak majd a műveknek.
Kiemelten fontos szerepet kap a képanyag új kapcsolat-értelmezése, annál is inkább, mert minden tárlat másképp kerekedik ki az adott mű együttesből. A rendezés természetesebb látványt nyújt, ha falfelületekre kerülnek a művek, mert semmilyen egyéb anyag nincs a művek látóterében, sem egy fémkapocs, sem egy fém tartórész és az anyagok mibenlétéből fakadó más színhatás sem. A falakra függesztett képtémák, színhangok mentén így zavartalanul haladhat a tekintet. A mindenkori akkor és most, az egyetlen verzió valósága az!
Most meglepődhet a kedves olvasó, hogy a művész maga értekezik tárlatrendezés-koncepciójáról. Valójában arról van szó, hogy az alkotás műtermen kívüli létezése másféle gondolatokra ösztönözheti az alkotót képei komponálásával, képként való értelmezésével és adott képek egymás mellettiségével kapcsolatban is. Hangsúlyosan vetődik fel a kérdés, mely művek erősítik egymást, melyek egymás mellettiségét kell mérlegelni, elvetni és új közeget vagy akár más termet keresni számukra.
Nekem általában mindegyik rendezés tanulságokkal teli folyamat. Például két mű keletkezése között eltelt évek számát tekintve kifejezetten hasznos meglátásokkal szolgál az idő a stílusról, a kompozíciós építkezésről, azok esetleges változásairól vagy párhuzamairól. Elsősorban formai dolgokra fókuszálok erősebben ezen alkalmakkor. A Galéria Arcis három eltérő területű, megvilágítású térből tevődik össze. A nyílászárók és a gyönyörű boltíves falak, ablakok jelentik a legnagyobb kihívást a tárlat 45 különböző méretű képe szempontjából.
Furcsa, de az első teremben a legkevesebb a rendezésre felhasználható falfelület. A megnyitók terme ez, ahol mégis két nagy kép elhelyezésére hívogat a bejárattal frontális főfal. A Cifrapalota c. hét részből álló 100×70 cm méretű sorozattal eszközöltem a legélesebb változtatást. Két teremben, három részre kellett bontanom, mert ezt a felosztást generálta a többi kép jelenléte, lehetetlen volt egy vonalra fűzve megmutatni őket. A Tájaim sorozat és Textilpillanatok sorozat egy teremben, kisebb egységekben váltva egymást, számomra eddig szokatlan egymásmellettiségben öltöttek új vizuális köteléket négy hétre. Témájuk és látványviláguk miatt elképzelhetetlen volt számomra, hogy a három darabból álló Ipari táj sorozat és a hasonló színhangokból álló Táj homokdombokkal c. pasztellképek valaha is egymás látóterébe kerüljenek a Cifrapalota képekkel. Itt mégis kiegyenlítődve osztoznak a tárlatnézők látvány mezőjében.
A Körtés csendélet III. c. kép itt, az egyik terem ablak melletti, keskeny sávjában kelt igazán életre. Még sohasem volt ennyire tökéletes összhangban ennek a képnek és falfelületnek az aránya.
A Galéria Arcis tereiben ismét bizonyságot nyert az az újra és újra másképpen előtérbe kerülő felismerés, hogy milyen alapvetően határozza meg egymást a tér és a kép.
A Jelenlét című kiállítás 2018. április 1-jéig, vasárnapig tekinthető meg Sárváron, a Nádasdy-várban.
Ale Ildikó képzőművész
www.aleatelier.hu
Fotók: Kondor János, Ale Ildikó
