id. Dr. Kereszty Gábor fotókiállítása

id. Dr. Kereszty Gábor fotókiállítása nyílt meg a Nádasdy-vár Folyosó galériáján. A tárlatot ifj. Kereszty Gábor nyitotta meg:

Ennek az anyagnak nyilvánvaló személyessége van. Hogy mi köze lehet ehhez másoknak? Hogyan válhat a családi album nyilvánossá, hogyan lehet belőle kiállítás?
Hát így. Azzal, hogy kortörténet, azzal, hogy fotótörténelem, múltidézés, időalagút. Akik éltek a múlt század derekán, most visszaérezhetik azt a levegőt – a fiatalabbak pedig izelítőt, akár töltést is meríthetnek belőle.
Apám száz éve született, 1922-ben. A fővárosban élte életét, a korra jellemző polgári környezetben. Sportokkal, zenével, barátokkal s az egyik legjobb gimnáziumban töltött évekkel vált felnőtté. Jogi egyetemet végzett s mellesleg kilenc nyelvet beszélt. Történetünk szempontjából az sem elhanyagolható, hogy kamasz korától fogva szenvedélyesen fényképezett. Aztán kerekedett egy háború. A hadifogságban szerzett betegség gyógykezelése lassan, de biztosan tette tönkre az érrendszerét.
Közben azért egymásra találtak Édesanyánkkal, hogy közéjük érkezhessünk mi is.
Nagyon korán, 49 évesen halt meg, mi még gyerekek voltunk.
Öt éves voltam, mikor egy kölföldi útjáról fényképezőgépet hozott nekem. Egy műanyag gyerekgép volt, 6 x 6-os rollfilmes, három távolságot és három fényerőt lehetett állítani rajta. Nekem így kezdődött. A géppel együtt a fotográfia szenvedélyét, a képalkotás varázsát is a kezembe adta. Később persze megörököltem az Ő gépeit. Kamaszkoromat a már kisfilmes Belmira gépével töltöttem, de kisérleteztem, fotózgattam a régi harmonikás vagy boxgépeivel is.
Apám a szó igazi értelmében amatőr fotós volt. Soha nem publikált vagy állított ki képeket. A maga kedvére vagy a családi, baráti albumoknak fényképezett. Az viszont biztos, hogy ismerte a fotográfia akkori trendjeit. Nem véletlenül jelennek meg képein a klasszikus portré szabályai, a riport jellegű életképek vagy a hatvanas években egyre terjedő előtéralkotás, vonalvezetés. Önképzésének és érdeklődésének bizonyítéka, hogy az Ő könyvespolcáról örököltem Dulovits Jenő “ Így fényképezek “ című, 1957-ben megjelent örökbecsű fotóskönyvét. Fényképezőgépei is követték a kort: az Agfa boxtól a harmonikás Kodakon át az említett Belmiráig számos gépet használt.
A kiállítás előkészítése hosszú folyamatot ölelt fel. Kiindulási pontom néhány nagy doboz, több, mint ötven éve porosodó negatív volt. Senki sem gondolt arra, hogy ezek a képek egyszer feléledhetnek, ennek megfelelően tárolásuk kihívást jelentett munkám során. A feladat első lépése a fizikális válogatás volt. Mi az, ami egyáltalán alkalmas a további feldolgozásra. Aztán jött a témakörönkénti, és az időbeli a csoportosítás. A képek keletkezési idejével kapcsolatosan sokszor csak a következtetések adtak támpontot. Több ezer képet szkenneltem be, ami nyilván újabb szelekciót eredményezett. A munka a kidolgozásokkal, képjavításokkal folytatódott, mire kialakult az az anyag, amit most láthatunk. Említettem a képjavítást. A mai technika és a mostani számítógépes alkalmazások lehetővé tennék a régi képek tökéletessé alakítását, mai igényű megjelenítését. Nos, ilyet semmiképp sem akartam. Megölte volna azt, amit mondani szeretnék. A képek hangulatához, korhoz kötéséhez hozzá tartoznak a porszemek, a karcok és a zselatinhibák. Ugyanígy a színes anyagok sok évtizedes színvesztései, fakulásai is.
A kiállítás anyagában a képek egy része nagyobb, egyedi képként jelenik meg, a portrékat kisebb keretben láthatják, míg egy-egy témakört tablóként dolgoztunk föl. Néhol éltünk a képpárok lehetőségével is. Címeket nem adtunk, hiszen ezt csak a szerző tehetné. Néhol a ceruzás széljegyzetek segítenek a felvétel keletkezésével kapcsolatban, az évszámok gyakran kérdőjelesek.
Ez egy emlékkiállítás, de korántsem a gyászról szól. Az a másfél év, melyet válogatással, szkenneléssel, képkidolgozással töltöttem, komoly, lelket és bölcsességet egyformán érlelő időszaka volt az életemnek. Beszélgettem Apámmal. Kérdeztem és válaszokat kaptam. Jobban megismertem. Nevelt, mint apa a fiát. Megdöbbentett, meg is nevettetett néha. Gyakran együtt nevettünk. Nagyon sokat pótólt abból az időből, amit nem tölthettünk együtt. A képkidolgozás közbeni képzelt beszélgetéseink során gyakran szólítottam “ Apámöcsémnek “, hiszen mikor elment, 14 évvel volt fiatalabb az én mostani koromnál.
Hogy mennyire nem gyász ez a kiállítás? Egyáltalán nem, hiszen pont az élet ilyetén folytatása. Először azt gondoltam, hogy a sok fehér keret között az Ő portréja lesz egyedül feketében. Aztán újragondoltam…
Az idő virtuális fogalom, nem létezik, csak az elménkben van jelen. A fotográfia azon kevés eszközök egyike, mely feloldja az idő határait. Nem csak a pillanat, hanem annak érzetei is időtlenné válnak a kattintás varázslatával. Hangok, hangulatok, rég elhangzott mondatok, illatok, szelek, történetek, szerelmek és bánatok egyaránt belecsomagolódnak az exponáló gomb lenyomásába. Mindezt azért, hogy majd egyszer előbújhassanak a kései képnézők előtt.
Az egyik képen Anyám pongyola pitypangot fúj 1958-ban. A mellete lévőn én fújom a pitypangot 63-ban. Ugyanolyan szögből, ugyanolyan profilból. Bármikor, most is bármelyikünk megteheti. Ha az örök lét gondolatával foglalkoznátok, azt javaslom, hogy fújjatok pitypangot és nézzetek régi fényképeket!
Köszönöm Kondor János bevezető szavait és segítségét a kiállítás létrejöttében, köszönöm a Nádasdy Kulturális Központnak a befogadást. Kölön köszönet Kováts Enikőnek a fizikális megvalósításáért, a nyomtatásokért, tanácsokért és lelkesítésért.
És még egy köszönet Testvéremnek, akivel az emléket is együtt őrizzük és aki óriási segítséget nyújtott abban, hogy ez a kiállítás létrejöjjön.
Fotó: BS

Comments Box SVG iconsUsed for the like, share, comment, and reaction icons