Valahol hihetetlen, de a Vármeeting elérte a nagykorúságot, hiszen idén immár 18. alkalommal tartják meg a fesztivált. Azt a rendezvényt, amelyet ezúttal három naposra bővítettek, és amely talán az eddigi legváltozatosabb felhozatalt produkálja.
Munkanap lévén nem lehetett tudni mekkora létszámú közönség teszi tiszteletét, de a napot nyitó Phoenix RT. színpadra lépésekor már kezdtek befelé csordogálni az emberek. A felvidéki trió koncertjét egy kisebb, de annál lelkesebb közönség előtt játszotta le. A fiúk első ízben léptek fel Sárváron, és a rendelkezésükre álló bő 40 percből mindent kihoztak, amit lehetett. Húzós, pörgős, de ugyanakkor dallamos rockzenéjük kellőképp megalapozta az este hangulatát. Hozzátenném a tavalyi gitáros csere hatása egyáltalán nem érződött rajtuk, egy fullosan összeszokott zenekar benyomása jött le a színpadról. A hallottak és látottak meggyőztek, aki vevő a kissé intelligensebb szövegekre is, az könnyen új kedvencet avathat.
A következőnek fellépő szintén első bálozó Fatal Error csúnyán a nap koncertjét adta. Eddig sajnos nem jött össze az élő találkozás, mivel valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor a közelben játszottak, én sosem voltam itthon. A neten látott videók alapján kb. tudtam mire számítsak, de a srácok még így is rá tudtak tenni egy lapáttal. Eleve van bennük egy jó értelemben vett őrültség, ami a színpadra lépéskor hág igazán a tetőfokára! Tudom díjazni, amikor egy zenekar intenzív színpadi munkát produkál – a fiúk a hallójáratok mellett a látószerveket is iszonyat megdolgozták. A koncert csúcspontja számomra a Bazdmeg/Gonoszak balladája kettős volt, a legnagyobb ovációt azonban a Dalt is megjárt Kulcs kapta. Dalaik kellően változatosak, több stílusból merítenek, ezáltal azoknak is megtetszhet valamelyik, aki amúgy ódzkodik a rockzenétől. Amennyiben folytatják ezt a kitartó munkát, akkor minden esélyük megvan, hogy idővel komoly tényező legyen belőlük az ország zenei színterén.
Újra és újra elcsodálkozom rajta, hogy a Kowalsky meg a Vega milyen messze jutott. Az egy dolog, hogy évek óta a könnyűzene élvonalában vannak, de jelenleg is úgy tűnik, hogy népszerűségük napról napra tovább növekedik. Koncertkezdésre rendesen feltelt a várudvar, valahol borítékolható volt, hogy a többség csak miattuk jött, de valljuk be erre számítani lehetett. Egy meglehetősen maratoni koncertet adtak, ugyanis a műsoridő alulról súrolta a nettó két órát, ami hazai zenekaroknál nem túl bevett szokás. Programjukban nem volt olyan dal, amit ne énekelt volna teli torokból a közönség, egyedül talán az Only Human feldolgozásnál néztek többen, hogy ez akkor micsoda?! Azt sajnáltam, hogy a korai lemezeket hanyagolták, még az Ennyi csak is kimaradt, amit szívesen vettem volna. Körülnézve a közönség soraiban nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész várudvar egy emberként táncolt, ezáltal kvázi népünnepéllyé téve a koncertet.
Ahogy arra számítani lehetett, a záró God & Guns kezdésére a közönség 95%-a elpárolgott, de mivel másnap munkanap, ez sajnos esélyes volt. A Lynyrd Skynyrd örökségét ápoló zenekar (mely zenekarnévvel igencsak küzdött a konferansz) kellő alázattal nyúlt az anyabanda szerzeményeihez. Egy tribute zenekarnál nyilván mindig az ének a legkérdésesebb pont, de szerencsére itt adott volt a megfelelő torok a feladathoz. Műsoruk összeválogatásakor nem lehetett elmondani, hogy a tutira mentek rá, ugyanis voltak annyira tökösek, hogy kihagyják azt a két szerzeményt, amit amúgy az is ismer, aki még életében nem hallott a Skynyrd-ről: a Sweet Home Alabama és a Freebird hanyagolása merész lépés volt, de mégis működött, ugyanis a többi előadott szerzemény interpretálásával se tudtak mellényúlni. Koncertjük tökéletes lezárása volt az első napnak, ma pedig folyt. köv., hiszen egy hasonlóan izgalmas programsorozatnak nézünk elébe. Ott találkozunk!
Simon Zoltán
