Merész és szabad zenék meghökkentő csomagolásban – Az Ávéd János Quartet és az Escaped Fragments jazzkoncertjei a Nádasdy-vár dísztermében

Ávéd János Quartet

A vasi kisvárosban 2007 óta bejáratott sorozat a Markó Péter (a művelődési központ nyugalmazott igazgatóhelyettese) által szervezett Valami jazz Sárváron. A péntek esti programban egy előre tervezett és egy „hirtelen beugró” együttes adott nem minden nap hallható koncertet. A legkisebb közös többszörös a free-jazz kategóriájába tartozó zenei irányzat volt, melynek alkotásaiban mindkét csoport zenéje fogant.

Az Ávéd János szaxofonos által vezetett hazai formáció tagjai elismert zenészek. A már régóta együtt játszó, összeszokott egykori trió felállásban a névadó zenekarvezetőn kívül Horváth Balázs nagybőgőn, valamint a szülővárosában az utóbbi időben nemigen fellépő, ezért muzsikájára kíváncsian váró ittenieknek bemutatkozó Sárvári Kovács Zsolt dobon játszott. 2013-tól hozzájuk csatlakozott az eddig komolyzenei berkekben közismert Fassang László zongorista. A cross over tevékenység zenei körökben nemcsak a zenét, hanem az előadókat is jellemezve közismert: leginkább a folk-, avagy a rock-, és blues-zenészek a jazz műfajában, néha fordítva történő ideiglenes, vagy állandósult elkalandozásai vonatkozásában. De hogy egy a hangversenypódiumokon befutott zongorista, orgonista a jazz felé orientálódjon, az nagyon ritka nálunk. Saját elmondása szerint a művész 90%-ban komolyzenei, 10%-ban jazzmuzsikus.

Ávéd János fiatal kora ellenére sokat kísérletező, sokat dolgozó, sok, más-más hangszerösszetételű együttesben muzsikáló művész. A most bemutatkozó Ávéd János Quarteten kívül az Ávéd János Unity-ban Szabó Dániellel, a most már Amerikában élő zongoristával, a Jelen trióban Hock Ernő bőgőssel, az Ávéd-Csongrádi Quarteteben Csongrádi Gábor gitárossal, az Ávéd János Balance-ban Fenyvesi Márton gitárossal, az Oláh Szabolcs Quintetben a névadó gitárossal, a Váczi Dániel Quintrióban szaxofonos kollégájával lép fel. A blues-soul-jazz határán népszerűséget szerzett Kéknyúl formációban a szintén az ott vendégszereplő jazz-szaxis kollégával, Jász Andrisssal is kirándult. Nos, tehát felcsigázva várta a nem túl nagyszámú publikum az előadást.

A szögben előretolt zongora mögött Fassang ült a bal oldalunkon, előtte a csoport vezetője, Ávéd tenorjával a nyakában, őmögötte az alacsony termetű bőgős, Horváth Balázs állt, míg a színpad jobb oldalát (a gyönyörű fehér kályha mellett) Sárvári Kovács foglalta el szépszámú ütőseivel. A csoport tavalyelőtt megjelent nagylemeze, a szakmai körökben teljes elismertséget szerző Have News című volt bő egyórás koncertanyaguk alapja. Elsőként mégis a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd c. opus átdolgozása hangzott el, mely a Titanic elsüllyedésekor lett a filmen keresztül közismert, de e sorok írója, a református gyülekezet kántora lévén, a 422. ének címen azonosította. A tenorszaxi dallamfelvezetője utáni jazz-zenében bizony rájöttünk, hogy a fiúk szabad zenei kalandozása, elvont asszociációkat inspiráló zenéje bizony nem fülbemászó muzsika. A szaxofon szaggatott, kipréselt, kinyögött hangjai, ahol az akkordfelbontások hírét-hamvát sem sikerült azonosítani, a zongora vég nélküli hömpölygő-áradó, fel-alá hullámzó kísérete, a ritmust leginkább „követő” nagybőgő föntről lefelé cikkázó futamai, a sokrétűen díszített, bonyolult variációkat felvonultató ütős játéka jelezte: az est nem a mainstream jazzt kedvelők alkalma lesz.

Az ezt követő Szentiván éji álom c. kortárszene zongoraszólóval lett átvezetve, hogy a szaxofonra és zongorára megkomponált parlando zenei elbeszélés előbb külön-külön, majd uniszónóban is lekösse érdeklődésünket. Zsolti csak a szám felénél csatlakozott be az örömködésbe, nem úgy, mint a hármas blokk utolsó számában, a Talizmán címűben, ahol a ritmus meghatározó volt. A végre tapsolni engedett közönség pedig várta a folytatást. Az Ajándék (a lemezen The Present címmel feltüntetett) címűben – amolyan latinos ritmuslázzal kísérve – kezdetben ismét a helyi születésű muzsikus irányított, persze Ávéd ezúttal „közérthetőbben” megfújt fúvósdallamai mellett. Dicsérendő volt Horváth Balázs dallamot szövő bőgőimprója is, úgy, hogy a vonót a kezébe sem vette.

A kitűnő barokkorgonista most egészen más oldalról közelített a zenéhez (persze hozzátéve, hogy J.S. Bach és kortársai is kitűnően improvizáltak hangszerükön, sokszor perceken keresztül, amelyek egy része később megjelent a későbbi, megírt darabokban is). A melankolikus, szomorkás moll-futamok egyre erősödtek, morajlottak az alsóbb oktávokon játszva, hogy felfelé törve az extatikus állapot felé tereljék érzékeinket. Érdekes, hogy a bal kéz jellegzetes jazzes akkordbeszúrásai László játékából hiányoztak, mégsem volt kétsége a hallgatónak affelől, hogy egy echte jazzkoncerten van. Az Offset c. kompozíció, mely, mint az előzők is, Ávéd János szerzeménye, egy minden határt lerombolóan szabad szárnyalás volt. A zenei avantgarde kísérletező zajeffektekkel, a szaxofon sivításaival, teljes kakofóniával jelezte ennek tettenérését. Hát igen, ahogy valahol olvastam zenéjükről: ez a lemez nem az országjáró autózáskor kerül a CD lejátszóba. Ismét zongoraszólóval jött az átmenet a második blokk utolsó számának, a Könyv (a lemezen The Book) címűnek bemutatásához, mely most egy emészthetőbb dal volt: kemény dúrokkal hullámzott Fassang dallamos zongora-hálószövése, a legalsó oktávokat erőteljesen, Lisztes drámaisággal megszólaltatva, míg János fúvósjátéka visszatérés volt a dallamossághoz.

A free jazz eszköztára, a progresszív zenei látásmód, a klasszikus zenei látásmód átvétele jellemezte zenéjüket, ahol mégsem a disszonáns hanghatások maradtak meg emlékünkben, hanem a letisztult muzsika. És ez nagy érdem!

A svájcisapka reneszánsza – Escaped Fragments Quintet

Alig 20 perc múlva lépett a pódiumra az a nagyon nemzetközi Escaped Fragments (kb. felszabadult törmelékek) nevű alkalmi formáció, mely a közeli osztrák-burgenlandi Chilli Jazzfesztiválra verbuválódott össze. A zenészek egy része különböző free alakulatokban járt már nálunk, így az amerikai trombitás Herb Robertson, vagy főleg az osztrák dobos, Emil Gross, de az angol bőgős, Paul Rogers is volt tavaly vendégünk. A lengyel Tomek Lés, aki gitáreffekteken játszik, valamint a nagy meglepetésember, az amerikai Tristan Honsinger csellista azonban ismeretlenek voltak számunkra. Hát, mi tagadás, meghökkentő volt látni a 69 éves, igencsak foghíjas, gondozatlan szakállú, lebegő hajú, kidülledt szemű, a nálunk a dicstelen szocializmus-kor proletár kelléktárában megszokott kopott svájcisapkát hordó, már-már rongyokba öltözött csellistát a beállás alatt. De vörös sapkás menedzserük sem nézett ki különben. Na, itt nagy performansz lesz, gondoltuk. Dickens regényeiből ismert XIX. század eleji figurák lepték el csodálatos reneszánsz dísztermet. Mindenki felfokozva várta a fejleményeket: ugyan, mi vár ránk, ha zenélni kezdenek.

És hamarosan el is kezdtek. Művészet, vagy szemfényvesztés? Zene, vagy „így én is tudok zenélni”? Ad hoc meghökkentés, vagy begyakorolt profi show-műsor? – vetődtek fel bennünk a kérdések, amikor a kotta nélkül felálló/ülő zenészek játszani kezdtek. De nézzünk körül!

A színpad bal oldalán ült a minden néző szemét magára vonzó, sok posztpunk zenekarban érdemeket szerző csellista – alaposan elnyűtt hangszerével, még jobban elnyűtt, szálait hullató vonójával. Mögötte, középre helyezkedve a jóképű, majdnem elegáns, fekete ingbe, nadrágba öltözött brit állt. Ami nem mindennapi, az egyrészt a hangszere volt: 7 húros, a szokásos bőgőnél jóval keskenyebb, kisebb hangszerével, másrészt bajsza, szakálla nem lévén, az alsó ajak alatti szőrzetét meghagyva ütött el a szokásostól. Középen a színpad hátulján a Sárvárra hazajáró grazi dobos ült, szintén szokatlan dobszerkója mögött. A lábcin és a lábdob a fele méretű volt a szokásosnál, a pergő és a mélydob is méreten aluli volt. Talán csak a cinek voltak szabványos méretűek, és Emilt ismerve, a környéke tele volt pakolva egyéb percussion-ökkel, ritmushangszerekkel, amelyeket persze gyakorta használt is. A már említett fajansz kályha előtt a szakállas lengyel állt, szokványos gitárjával a nyakában, és egy négyzetméternyi kütyüvel a lába előtt. Mi tagadás, egy normálisan megpengetett gitárhangot a koncert alatt nem hallhattunk, ellenben „jól illeszkedő” effekteket annál többet. A nagydarab, erős trombitás kissé kihízott kék pulóverjében a múzeumba vezető nagy fehér ajtó mellett telepedett le a hagyományos B-trombitától eltérő, kisméretű piccolo trombitája és egy annál kisebb, játék trombita, valamint egy tüntetést feloszlató megafon társaságában.

Hogy nem voltak nagyon összeszokva, az hamar kiderült: Honsinger csellódallamaira Gross nehézség nélkül csatlakozott, Robertson is bele-belefújt ebbe-abba a hangszerébe, azért a hangnemen belül indítva, Lés alig hallhatóan matatott valamit a gitáron. Úgy tűnt, hogy néha eltalálta a vezérfonalat, és három- négy, odaillő effektet eleresztett. A leginkább kívülálló az a Rogers volt, akinek pedig kézenfekvő lett volna az együttműködése a vermonti csellistával. De az angol ritkán vetette bele magát a zenélésbe, csak mosolygott, bemozgott a ritmusra, (ha volt), de a végén megérezte az amerikai üzenetét: egy szédületes együtt-rögtönzést vágtak le úgy, hogy a Paul bőgőjének felső, szinte cselló, vagy már brácsa magasságra hangolt húrjain megszólaló dallamok méltóan csatlakoztak a csellistáéhoz egy kérdezz-felelek blokk révén.

Tristan azzal a Cecil Taylorral együtt készített lemezeket a ’70-es évektől egészen a ’90-esekig, aki a free-jazzt megvalósító zongoristák úttörője volt. A 69 éves (többnek nézett ki) csellista 8 lemezt adott ki élete folyamán, a legutolsókat már Európában. Itt, a toleráns kontinensen még van fogadókészség és eladhatóság. Igazából ő vezette a koncertet. Számokról nem beszélhetünk, hiszen egyetlen 50 perces improvizációra épített műalkotás alkotta a műsort. A szakállas szólista gyakorta énekelt is, vékony, nem erős hangján, sőt, volt olyan rész is, ahol egy nő és egy férfi duettjét tolmácsolta egymaga sajátos „operájában”. Hogy tudott bánni hangszerével, azt az bizonyította, hogy hol klasszikus, Mozartos részeket játszott be, hol népdalokat, tengerészdalokat tolmácsolt, meglepő hitelességgel.

Grossról tudtuk, hogy ért a ritmizálás mesterfogásaihoz: legalább két tucat kiegészítő „zajkeltővel” színezte a zenét, egyúttal hökkentette meg a hallgatóságot. Figyelmet odavonzó percek voltak azok, amikor a trombitás megafonon keresztül rendőri határozottsággal utasításokat osztott ki a teremben, majd valamelyik instrumentuma szirénákat utánzó hangszínével kötötte le egyáltalán nem lankadó figyelmünket. Nos, igen: ilyesfélét ritkán hall az ember. Érdemes volt eljönni, meghallgatni. De talán nem túlzás, ha azt mondom: a látvány is legalább ekkora részben hozzájárult az élményhez. Tessék alaposan átnézni a koncerten készült képgalériát is!

Gróf István