Öt-hat éve foglalkozunk komolyabban gombákkal. Talán nem is kell leírni, hogy ennyi évnyi rendszeres erdőjárás során sajnos nem egyszer megtörtént már, hogy egy-egy kutatási területünk tarvágott pusztává „változott”. Végfelhasználás…, embervilág. Ilyen ez, mindig nehéz kezdeni ezzel valamit. Én legtöbbször csak állok ilyenkor a megsemmisített élőhely közepén és bámulok befelé. Abba az irányba, ahonnan a sajgást érzem… Ez viszont az első alkalom, amikor egy számunkra igazán fontos, páratlan gazdagságú, kedvenc élőhelytől kell búcsúzni. Elfogy a levegő, a torok összeszorul, a talaj kicsúszik a bakancsom alól. Úgy döntöttem, legalább egy rövid fényképes memoárfélével megemlékezem a közelmúltban kiirtott kedvenc fenyvesünkről, hogy legalább nyoma maradjon annak, hogy ilyen is volt egyszer Sárváron…
Még mielőtt belemennénk, a tisztesség kedvéért fontos tisztázni, hogy ez az erdőfolt évek óta beteg volt, több nyavalya is gyötörte. A gyilkos gyökérrontó tapló ott virított számtalan halódó jegenyefenyője tövében, a nyári aszályoknak egyre kevéssé volt képes ellenállni az állomány, ilyenkor – főleg, ha még viharos szél is érkezett – dominóként dőltek ki a gyengébb fák… Régóta sejthető volt, hogy előbb-utóbb megadják neki a „kegyelemlövést”. Ettől a ténytől viszont nem fáj kevésbé az elvesztése. Azt mondják, ilyen helyzetekben érdemes a veszteség helyett arra koncentrálni, mi mindenért érezhetünk hálát azzal kapcsolatban, amit elvesztettünk. Megpróbálom ezt tenni.
Nyilván bejátszik a személyes érintettség… Hiszen, amikor először jártunk ebben a sárvári szennyvíztisztító-telep közelségében élő telepített (főleg jegenyefenyő és luc alkotta elegyes) fenyvesben, nagyjából akkoriban kezdtük a gombaszakellenőri tanulmányainkat. Számtalan alapfajt itt láttunk először, valódi beavató erejű találkozások hosszú sorát jelentették az itt töltött kirándulások. Az igazi csodákat viszont azok a hazai, de néha még európai viszonylatban is ritka találatok jelentették, amiket innen tudtunk rögzíteni, amikor már rendszeresen, kb. hetente/kéthetente monitoroztuk a területet. Ezek közül mutatok be itt a következőkben hármat a legfontosabbakból, a cikkhez kapcsolódó fotógalériába pedig több egyéb, kevésbé hétköznapi és hétköznapi faj fotóját is összeválogattam – természetesen a teljesség igénye nélkül. Mindegyik fotó itt, ezen a sárvári élőhelyen készült.
Chalciporus rubinus – málnavörös tinóru
Európa számos országában vöröslistás tinórufaj. Nálunk is erősen veszélyeztetett. Bár nem sorolták (még) a jelenleg 58 védett státuszú gombafaj közé, azzal kapcsolatban szinte minden (amatőr vagy hivatásos) mikológus egyetért, hogy hazai előfordulása még ritkább, mint több védett fajunké. Neves kutatók közül többel is beszélgettem a fajról. Volt olyan, aki többször látta már, volt, aki még sosem találkozott vele „élőben”, volt, aki egyszer 15 éve – mindenesetre nem kérdéses, hogy a találati adatok kiemelt jelentőségűnek számítanak. Külön személyes adalék, hogy ez volt az első olyan nagygombatalálatunk, aminek DNS-szekvenálással, genetikai vizsgálattal is alátámasztották a határozását (köszönet érte dr. Dima Bálintnak). A nemzetség másik tagjáról, a sokkal gyakoribb Chalciporus piperatusról (borsos tinóru) a kutatók már kiderítették, hogy részben parazitaként, részben kölcsönös hasznokkal járó együttélésben él az Amanita muscariával (légyölő galóca). Nagy valószínűséggel a C. rubinusnak is van ilyen partnere, de ennek a feltárása még várat magára. Az is érdekes, hogy gyökérkapcsolt (mikorrhizás) gombaként lombhullató fafajokhoz kötődik, mi viszont szinte minden esetben a jegenyefenyves kellős közepén találtuk meg a termőfoltjait. Kisebb lombhullató magoncok ugyan voltak itt is, mégis felvetődik, hogy esetleg jegenyefenyővel is képes mikorrhizakapcsolatot kialakítani.
Caloscypha fulgens – narancsszínű foltoscsészegomba
Ha felütöttük a gombahatározó könyveket, internetes odalakat, akkor egészen 2022-ig azt találtuk erről a fajról – az Erdélyből adatolt fényképek mellett –, hogy „magyarországi előfordulása nem ismert”. 2022-ben (legjobb tudomásom szerint) három magyar élőhelyét sikerült feltárni: egyet a Gödöllői-dombságról, egyet Zalából (ezt szintén mi találtuk) és egyet innen, a sárvári jegenyésből. Jó eséllyel a faj 3. hazai adatát jelentette ez a lelet. Gyönyörű, feltűnő megjelenésű tömlősgomba. Nem csoda, hogy sokan felkapták a fejüket a hírére akkor. Egyelőre csak mikroszkópos vizsgálaton esett át, szekvenálás még nem volt, de a leszárított minta természetesen megvan a fungáriumunkban. Ez sem védett faj, bár tekintve, hogy nem volt ismert hazai előfordulása, ez nem is csoda. Sajnos 2023-ban nem termett (április–május környékén jellemző), idén pedig már nem tudjuk meg, hogy kijött volna-e…
Agaricus bohusii – csoportos csiperke
Ez a védett gombafaj inkább lomberdőkben, bolygatott talajokon fordul elő, a sárvári fenyvesnek is olyan részén találkozhattunk vele minden évben, ahol több elegyedő lombos fa is előfordul. A faj neve Bohus Gábor magyar mikológus emlékét őrzi, a védettségét pedig ritkasága indokolja. Bár egyes kedvező időszakokban gyakrabban is előjöhet, felénk mindenképp a kevésbé gyakori nagygombák közé tartozik.
Nem túlzás azt állítani, hogy a maga nemében valóban páratlan élőhelyet veszítettünk el. Az alig több mint 2 hektáros erdőterület hihetetlen fajgazdagságához foghatót azóta is csak kevésszer láttunk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy valamilyen szinten erkölcsi kötelességünk lenne megvédeni az ehhez hasonló adottságú vegetációkat – és itt most nem csak erre a konkrét területre gondolok, hiszen ez egy telepített fenyves volt, természetes, hogy az őshonos, nem tájidegen állományok elsőbbséget élveznek. Elméletileg a védett gombák védettsége sem a termőtestet védi, hiszen semmi baja nem lesz a talaj alatt élő gombának attól, ha kulturáltan gyűjtenek a termőtesteiből. A gombafajok védelmének valódi feladata az élőhelyeik védelme. Olyan természetességű, olyan adottságú élőhelyeké, amilyenekből egyre kevesebb van. Olyan időket élünk, amikor szinte sport lett abból, hogy csaknem minden „túl természetesnek” látszó területet letérkövezzenek. Minden kiskaput szélesre tárjanak, ha faanyag-kitermelésről van szó. Ha maradnak a városokban parkok, az az elvárás, hogy lehetőleg vezessen át rajta aszfaltozott sétaút, és legyen benne közvilágítás is, csak hogy szolgálja az ember kényelmét. Azt írtam, hogy a gombák védelmének „elméletileg” feladata az élőhely védelme. Hogy miért csak elméletileg? Vajon hány olvasó tudott arról korábban is, hogy egyáltalán léteznek védett gombafajok? Tegyük fel, hogy jó esetben több ilyen is van. Közülük vajon hány tudja, mi a feladat, ha védett gombát talál? Kinek kell jelenteni? Mi történik aztán? Hogy lesz biztosított az élőhely védelme? Rémlik ilyesmi környezetismeret vagy biológiaórákról?
A sárvári fenyves elsődleges erdészeti rendeltetése árvízvédelmi erdő volt. További rendeltetése faanyagtermelő. Védettséget nem élvezett. Ahogy írtam, az állomány beteg volt. De ne legyenek illúzióink, ha egészséges lett volna, jó eséllyel akkor is kitermelték volna, amikorra vágásérettnek számít. Ráadásul ebben az esetben valószínűleg fajgazdagság ide, egyedülállóan ritka fajok oda, elsősorban az számított volna, hogy tájidegen fajok alkotta, telepített blokkról van szó. Öt-hat éve foglalkozunk komolyabban gombákkal. Azóta nagyon sok védett előfordulást rögzítettünk, volt szerencsénk jópár első hazai adatos fajról is beszámolni, sőt a tudományra potenciálisan új fajaink is vizsgálat alatt állnak. Hogy hová jelezzük ezeket? Kinek? Talán hihetetlen, de nincs semmilyen átfogó, online használható adatbázisgyűjtés a védett élőlényekhez. Gombák esetében egyedi bejelentéseket lehet tenni az illetékes nemzeti parkhoz, erdészethez, természetvédelmi hatósághoz. Ezen felül tudományos egyesületek, hobbicsoportok vezetnek statisztikákat a védett vagy vöröslistársa javasolt fajokból. Utóbbiak munkája önkéntes és mindenképpen példaértékű. Bár a bejelentéseink után találkoztunk reményteljes visszajelzésekkel is, nem tudok nem aggódni amiatt, hogy ezek a statisztikák a nem is olyan távoli jövőben csak emlékörzői lesznek olyan területeknek, amiket meg kellett volna védeni, de valahogy senki nem tudta elérni ezt a védelmet.
Benkő Gábor
Fotóválogatás az egykori élőhelyről
