Veiczer Krisztián tűzoltó főtörzsőrmestert, a HUNOR mentőszervezet sárvári tagját köszöntötték közönségtalálkozón
Február 6-án 7,8 erősségű földrengés rázta meg Törökország három tartományát és Szíriát. Szinte még fel sem eszméltünk a döbbenetes hír hallatán, amikor már több mentőegység elindult segíteni, életet menteni a helyszínre, közöttük a Hunor (Hungarian National Organisation For Rescue Services) mentőszervezet, amelynek egyik tagja a sárvári Veiczer Krisztián tűzoltó. A csapat 12-én érkezett haza, amikor már szinte lehetetlen volt életben maradt embereket találni a romok alatt.
A közönségtalálkozót a Sárvár Aréna mozitermében tartották, ahol Krisztián beszélgetőpartnerei Fonyó Roberta újságíró és Szabó Zoltán mentőtiszt voltak. Zoltán elmondta, hogy munkakapcsolatuk alapján is régóta, szinte szakmai munkájuk kezdetétől ismerik egymást, sőt, az egész Veiczer családot is, hiszen a férfiak mindannyian mások segítésére, megmentésére tették fel életüket. Krisztián 2011-ben – amikor a mentőcsapatot szervezték – jelentkezett a nemes feladatra. 30 vasi jelentkezőből egyedül ő felelt meg a szigorú feltételeknek, amire joggal büszke is volt. A megalakult mentőcsapat sorra szerezte a legkeményebb nemzetközi minősítéseket. Elérték, hogy a HUNOR Unión belül és kívül is bárhol bevethető, nehéz képesítésű csapat lett. Ennek lényege, hogy a szervezet önállóan, meghatározott személyi állománnyal 10 napon keresztül, megfelelő eszközökkel két külön kárhelyszínen tud dolgozni a nap 24 órájában. A megalakulás óta olyan káreset, mint a törökországi, még nem volt, viszont nagyon sok nemzetközi gyakorlaton vettek részt. Ott statiszták voltak a szereplők, Törökországban pedig valós eseményekkel kellett szembenézniük, és embereket, állatokat menteniük. Ez volt a csapat első, igazi éles bevetése.
A törökországi földrengés 4 óra 17 perckor volt, utána a török kormány hamarosan nemzetközi segítséget kért. A HUNOR zárt csoportját 7 óra körül már értesítették, hogy jelzés várható. Krisztián is elkezdett felkészülni, bevásárolni. Éppen a pénztárnál fizetett, amikor megérkezett az éles riasztás, amely szerint 4 órán belül a budapesti központban kell lennie. Ökrös Árpád tűzoltó őrnaggyal együtt időben oda is értek. Az 50 fős (köztük a 6 fős mentő, egészségügyi személy és két kutyás egység) kontingens gyors szűrésen, vizsgálaton esett át. Kormányzati géppel indultak el Törökországba. A gép a legközelebbi biztonságos reptéren, Adanában landolt az 50 fős személyzettel és a 9 tonnás felszereléssel. Ez mintegy 200 kilométerre volt Antakyától, ahová a kormány kérte a segítséget. A repülőtérről buszokkal és teherautókkal indultak Antakya felé. Útközben már kaptak bizonyos betekintést, hová is érkeztek, mi is vár rájuk, kezdett dolgozni az adrenalin. Mindenütt romok, rémült, síró emberek, pusztítás. Megszűnt minden kommunikációs lehetőség. Az utak sérültek voltak, lassan tudtak csak haladni a cél felé. Krisztián elmondta, hogy a világon jelenleg 80 hasonló, nehéz képesítésű mentőszervezet létezik, de, ha mindet oda rendelték volna, az is csak csepp lett volna a tengerben…
Az, ami Antakyában fogadta őket, minden képzeletet felülmúlt. Egy 1200 lakót számláló tömbház (az épület első három szintje összeomlott, szerkezete megdőlt, a parkolószintek összecsúsztak, maga alá temetve élőket és holtakat) és egy 300 fős tömb volt a káreseményük helyszíne. A kárhelyszínt leszeparálták, civilek nem léphettek be. Ennek egyrészt közbiztonsági oka volt, másrészt a mentés zavartalanságát szolgálta. A városban 1800 lakóház vált egyenlővé a földdel, lett teljesen romos, bontásra ítélt. A GPS-koordináták helyszínén az érkezés után kettévált a csapat, az egyik 10 percen belül megkezdte a segítségnyújtást, a másik alegység nekiállt a tábor építésének. Találtak egy olyan területet, egy kis romos kávézót, amelynek a kertjében fel tudták verni a sátraikat. Itt pihentek, tisztálkodtak a szolgálaton kívüliek. Dupla hálózsákra is szükség volt, hiszen éjszakánként átlagosan mínusz 6–8 fok volt, de előfordult, hogy mínusz 12 fokig is süllyedt a hőmérséklet. Problémát jelentett, hogy kevés volt az üzemanyaguk a gépek működtetéséhez, a helyiektől azonban pillanatok alatt kaptak segítséget. A környéken álló autókból szívták le a benzint – sokszor a tulajdonos segítségével. Belátták, hogy nem segíthetünk, ha nekünk nem segítenek – emlékezett vissza Krisztián. Mátis Viktor nagykövet a megérkezésüktől fogva velük volt, ott aludt a sátorban, segített nekik mindenben.
A helyi Akut kutató-mentő egységgel közösen végezték a munkájukat, a lakosság leginkább hálát sugárzott feléjük. Nagyon sokan aggódtak a szeretteikért, a körülményekhez képest minden segítségkérést megpróbálták teljesíteni. Jó felszerelésüknek köszönhetően sok helyre be tudtak nézni kamerával, hangérzékelőkkel pedig a neszeket figyelték: vesz-e levegőt valaki a romok között. Sok embert találtak meg így. Ha valaki hangot hallott a romok alól, egy jelzésre mindenki abbahagyta a munkát. Nemcsak az emberek, hanem a gépek is leálltak, szinte síri csend szállt a kárhelyre, hogy a hang forrását lokalizálni tudják. Nem mozdult semmi, többszáz ember vált némává. Volt olyan helyzet, amikor két napon át dolgoztak azért, hogy megtaláljanak valakit, de végül sikerült őt is kihozni a romok alól. Napi 8 óra munka után jött 8 óra pihenés, majd újra 8 óra bevetés, így a HUNOR csapata éjjel-nappal dolgozott. Az éjszakai műszakosok láthatták, ahogy a szerencsétlen lakosok kint éjszakáztak az utcákon, hordókban gyújtottak tüzeket, a romok alól kibányászott székeken, kanapékon ücsörögtek és melegedtek. Az évszázad földrengése háborús katasztrófahelyzetet idézett elő. Érkezésük után néhány nappal már a hunorosok is hozzájutottak egy-egy hősugárzóhoz, ami valamelyest könnyített a fagyos éjszakák elviselésén. A csapathoz tartozó mentősök feladata a magyar tűzoltók védelme, ellátása volt (szerencsére erre nem volt szükség), de a fellelt sérültekkel is azonnal foglalkoztak. Így a kiemelés után a török mentők már alapellátott sérültet kaptak meg.
A romok alatti kutatások során vigyázniuk kellett az utórengésekkel. Szerencsére ezektől nem lett bajuk, pedig közel 300-at számoltak. Dúcolóanyag nem volt, más praktikus, biztonságos megoldásokat kellett keresniük. Az iszlám vallású területeken szabály, hogy nőt idegen férfi nem érinthet. Egy nő például már két napot töltött a romok alatt, amikor a HUNOR munkatársai rátaláltak, és ki akarták szabadítani. A nő nekik esett, foggal, körömmel: ütött, rúgott, küzdött, hogy ne érjenek hozzá a férfiak. Egy török tolmács segítségével sikerült csak a tudomására hozni, hogy segítségnyújtásról és a túlélésről van szó, az élete a tét. Két napi munka után sikerült kiszabadítani, végül a hölgy is nagyon hálás volt. Krisztián elmondta, hogy a liftakna volt az épületek legbiztonságosabb része, ezeket használták a mentők járatokként – persze, ha találtak ilyet.
Hogy milyen szerszámokat, eszközöket is használtak a mentés során? Óriási roncsvágókat, nagy teljesítményű „gyilkost”, nagy bontókalapácsokat, szeizmikus érzékelőt, kutatókamerákat, feszítő-vágószerszámot, de a legfontosabb segítségükre a mentőkutyák voltak. A HUNORNAK saját kutyája nincs ugyan, de szerződött felek két kitűnő kutyát is hoztak. Amíg akusztikus érzékelőkkel egy, másfél órát is igénybe vesz a vizsgálat, addig egy kutya másodpercek alatt kiszúrja a túlélő helyzetét. Az élő ember kipárolgását jelzi, és, ha ezt a kontrollkutya is megerősíti, akkor kezdődhet a törmelék bontása. Így sikerült 17 élő embert – közülük három gyermeket – kimenteni a romok alól, és visszaadni a családjaiknak, 29-et pedig sajnos csak holtan. Megviselte a csapatot, amikor gyermek holttestére bukkantak. A törökök általában nem nagyon szeretik a kutyákat, de a „mi” kutyáink (Karma és Dexter) munkáját annyira elismerték, hogy simogatták, puszilgatták őket. Összegezve, amit lehetett, a HUNOR csapat megtett – mind az élők felkutatásában, mind a halottak kiemelésében. A török lakosság megszerette a csapatot, ellátta őket étellel, itallal. Krisztián szerint jó volt kint magyarnak lenni, jó volt, hogy segíthettek a bajba jutottakon. Nekünk, akik csak a hírekből követtük az eseményeket, pedig itthon volt jó érzés tudni, hogy magyarok több mentőcsoportja is a törökök segítségére sietett. Joggal lehetünk büszkék! A málhazsák egyelőre a szekrénybe került, de szükség esetén – gazdájával együtt – azonnal mozgásba tud lendülni. Folyamatos a készenlét egy újabb éles bevetésre.
Távozásukkor a sátrakat, ágyakat, hálózsákokat berendezéseket a helyszínen adományként otthagyták. Hazautazásuk után Novák Katalin köztársasági elnök a Sándor-palotában fogadta a mentőcsapatot, és gratulált nekik. A sárvári közönségtalálkozón Kondora István polgármester és Máhr Tivadar alpolgármester is köszöntötte Veiczer Krisztiánt. A beszámolót vastaps zárta.
Veiczer Krisztián mobiltelefonos fényképei a helyszínről
A két és fél órás találkozó végén kaptuk a hírt, hogy Törökországban és Szíriában ismét súlyos, 6,4-es erősségű földrengés volt, ismét sok a halott, a bajbajutott és a sebesült. A két hét alatt mintegy 6000 utórengés volt a helyszínen.
