Az idei évben jubilált a Vármeeting motoros találkozó és rockfesztivál. A 15. évforduló apropójából a standard hétvégi programok mellé (péntek?szombat) beiktattak egy manapság divatosnak számító nulladik napot is. Meggyőződésem, hogy amint kiderült az aznapra meghívott fellépő neve, velem együtt mások feje felett is megjelent a kérdőjel, hiszen a Wellhello elsőre valóban totális kakukktojásnak tűnt egy rockfesztivál felhozatalában, de a koncertre elsereglett embertömeg végül a szervezőket igazolta. Rosszmagam nem tudtam jelen lenni aznap, így a koncertről (akarom mondani koncertekről, hiszen last minute módon a szombathelyi Clap4what megnyerte a bemelegítő csapat szerepét) nem tudok érdemben nyilatkozni. A képek tanúsága szerint viszont sikerült egy jó és formabontó felvezetést összehozni a hétvége elé.
Pénteken délután, nem sokkal a kezdés előtt kegyetlen tréfába kezdett a természet, 16:00 óra magasságában lecsapott a vihar. Bár amilyen hamar érkezett, olyan gyorsan vége is lett, mint utóbb kiderült, sajnos maradt még talonban egy adag a loccsanásból, de erről majd kicsit később.
Az este első fellépője – ahogy tavaly is – a Paddy and the Rats volt. Elmondásuk alapján, az elmúlt három nap alatt a sárvári volt a harmadik koncertjük, ennek ellenére fáradtságnak nyoma sem látszott rajtuk. Amilyen jól indult a buli, sajnos olyan csúnya vége lett, ugyanis alig 40 perccel a kezdés után ismét leszakadt az ég, így kénytelenek voltak megszakítani az előadást, egy kis időre még a színpadot is áramtalanítani kellett. Aki tudott, fedett helyen keresett menedéket: legtöbben a fesztiválsátorban zsúfolódtak össze, de a vár aulájában és a büfé melletti Folyosó Galériánál is szép számmal szorongtak emberek. Öröm az ürömben, hogy ennek az égi áldásnak köszönhettük a hétvége legnagyobb jófejségét is, ugyanis Paddy kijött az öltözőjükként szolgáló klubterem elé, és egy szál akusztikus gitárral előadta az ott várakozóknak az egyik legnagyobb sikerüknek számító Freedomot! Amire odafent kifogyott a muníció, már bőven 20 óra volt, így esély sem maradt arra, hogy a színpadra visszaszereljenek, de biztosra veszem, hogy nem most játszottak Sárváron utoljára.
A színpad gyors testreszabása után az Anna And The Barbies vette birtokba a deszkákat, akik első alkalommal játszottak nálunk. A koncertkezdésre már egészen szép számú közönséggel találták szembe magukat a zenészek, amit igyekeztek is meghálálni. Előadásuk pörgő és feszes volt, Pásztor Anna pedig talán az egyik legszuggesztívebb előadó a mai popzenei mezőnyben. A koncert egy pontján még a közönség közé is lejött – ahogy figyeltem, páraknak csak akkor esett le a tantusz, amikor Anna elsétált mellettük. A két nap egyik legjobb koncertjét ők adták.
Lehet, hogy sokan megköveznek a következő véleményemért, de az Annáékat követő Kowalsky meg a Vega nálam a hétvége csalódása volt. Az ígéretesen indult, eleinte Kowa mellékprojektjének számító zenekar mára szintet ugrott, és bőven túlnőtt Kowalsky anyazenekarán (Black-Out). Aztán mintha albumról-albumra hígult volna fel a zene – fokozatosan a minél szélesebb rétegek számára emészthető mértékig. Valószínűleg ennek hatása az is, hogy amikorra színpadra léptek, már csordultig volt a várudvar. Nagyon nem akarom firtatni a teljesítményüket, tulajdonképpen azzal nem is volt probléma, de végig az járt a fejemben, hogy ez valahogy így már nem nekem szól. („Miért is ne?” alapon, nekik is meg kellett szakítaniuk a koncertet az ismét leszakadó eső miatt, de negyed óra kényszerszünet után szerencsére folytathatták.)
Az első nap záróakkordja már közmondásosan a Blues Company-nek jutott. A közönség nagy része ugyan felszívódott, de a keménymag azért kitartott, hogy bulizzon egy jót. Aki hallott már Blues Company-t, annak semmi meglepő nem volt az előadásban, aki viszont netán idén találkozott velük először, annak minden bizonnyal elkerekedett a szeme a nem épp Kazinczy-díjas szövegek hallatán. Személy szerint magamtól ugyan már képtelen lennék meghallgatni őket, de ez az évi egyszeri találkozás azért mondhatni kőbe van vésve.
A szombati napon már kora délután elkezdődtek a programok, amelyek ismét hoztak némi újdonságot. 13:00-kor – mint általában ?, Mókus vette birtokba az aszfaltot, hogy megmutassa, nála bizony továbbra is tartható a megállapítás, hogy elmentek otthonról.
A figura teljesen őrült, aminek a közönség természetesen csak örült. A motorkerék- és aszfaltkínzás után viszont egy eddig újdonságnak számító elemmel bővült a hétvége terítéke, ezt jelezte a várhíd két oldalán látható rámpa is. Amikor a Rákóczi utcai Streetfighter show-ról minden érdeklődő visszaért a várhoz, kezdetét vette a Dirty Fucking Team bemutatója.
Eleinte négy motoros repkedett keresztül várhíd felett, azonban egyiküknek rövidesen ledobta a láncot a motorja, így idő előtt ki kellett szállnia a mókából. A talán bemelegítésként végzett ?egyszerű? átugratásokat fokozatosan cifrázták, néha szinte már a szemének sem hitt az ember, milyen lehetetlen figurákat vezettek elő.
A bemutatók után pedig – mint mindig ?, idén is egyszerre bőgött fel többszáz motor, hogy közös felvonulással, sóvárgó, illetve ámuldozó tekintetektől kísérve ismét Ostffyasszonyfa felé vegyék az irányt.
Szerencsére a délutáni jó idő egész napra kitartott, talán odafent is úgy gondolták, hogy a péntek után most kiengesztelnek minket. Percre pontosan 18:00-kor már kezdett is a Rudán Joe Band, akik nálam a hétvége meglepetését okozták. Repertoárjuk felölelte a főhős szinte egész pályáját, a Pokolgép, P. Mobil és a 2014-ben megjelent ?Én ez vagyok? című szólólemez dalai mellett elhangzott néhány külföldi alapdal is (Led Zeppelin, Deep Purple, Whitesnake, Bad Company) és pár meglepetés is.
Joe-t láttam már többször is élőben, de mindközül most volt a legmeggyőzőbb, játszi könnyedséggel énekelte ki a legnehezebb énektémákat is. A hangulatot sikeresen megalapozták ezzel a kvázi best of műsorral, kaptak is egy tisztességes tapsot a végén.
Az utánuk következő Lord-ra nem is tudom, hogy mit lehetne még mondani. Amennyiben van az állandóságnak mintaképe, hazai fronton biztos, hogy ők azok. Gidót ugyan elhagyták valahol félúton (azaz ismét kisegítő billentyűssel léptek színpadra), de ez cseppet sem tartotta vissza őket attól, hogy egy tőlük megszokott hangulatos koncertet adjanak. Nem mondanám, hogy én vagyok az, akikhez a dalaik szólnak, de ez legyen az én problémám. Szerencsére mögöttük áll az egyik leglojálisabb rajongótábor, akik mindig kisebbfajta ünneppé varázsolják a Lord koncertjeit.
Mivel az utolsónak meghirdetett zenekar valamiért lemondta a koncertet, így a zárás a debreceni zsiványoknak, azaz a Tankcsapdának jutott. Mire a trió a színpadra lépett, már teltházgyanús állapot uralkodott a várudvarban, nagyobb mozgásra nem sok esély volt. Kíváncsian vártam, hogy idén milyen dallistával koncerteznek, ugyanis tavaly óta sajnos nem volt lehetőségem megnézni őket. Jelenleg úgy festett a képlet, hogy zömében a 2000 utáni szerzemények adták a műsor gerincét, de szerencsére kaptunk néhány ritkábban felbukkanó vendéget is (Legyen az ördögé, A három grácia). Az eddigi utolsó stúdiólemez, az ?Urai vagyunk a helyzetnek? úgy fest, tényleg különleges helyet foglal el a karrierjükben, ugyanis az album fele terítékre került. A hangulat pazar volt, láthatóan Lukács Laciék is jól érezték magukat, Sidi érkezése óta mintha valamiféle nyugodtság telepedett volna rájuk. Idén egyébként ?új? albummal jelentkeznek majd, amely egy dupla feldolgozáslemez lesz. Az ilyesmi mindig kockázatos vállalkozás, és fogadni mernék rá, hogy azonnal előkerülnek majd a ?nem tudnak már saját dalt írni? frázisok, én mindenesetre kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle.
A meglehetősen intenzív két (három) nap után, idén sem tudok mással zárni, mint azzal, hogy aki ott volt, valószínűleg kitűnő emlékeket zárt magába, és jóízű nosztalgiával fog visszagondolni később erre a hétvégére. A címben feltett kérdést megválaszolva pedig: maradhat, bizony – ez nem is lehet kérdés: találkozunk jövőre is a folytatáson!
– Simon Zoltán –
