Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, a Vármeeting manapság már éppúgy hozzátartozik Sárvár ismertetőjegyihez, mint anno a termálkristály. Kissé lehet, hogy erős a hasonlat, de vitathatatlan tény, hogy a ma futó rendezvények közül az egyik legfontosabbá nőtte ki magát a városban. Az ezredforduló után elindított program idén a XVII. állomásához érkezett egy ismét megvariált felhozatallal.
A pénteki nap első fellépője a Ganxsta Zolee és a Kartel volt, akik rekkenő hőségben kezdtek bele műsorukba pontban 18:00-kor. Elsőre furcsa lehet, hogy mit keres rap csapat egy motoros találkozón, de aki látta őket élőben, tudja, hogy hosszú évek óta élő zenei alappal dolgoznak. Idővel ugyan teljesen lecserélődött a zenekari felállás – plusz visszatért a fedélzetre Lory B is –, de a néhány évvel korábban látottakhoz képest most nagyon egyben van a társulat. Ami a programot illeti, erős keresztmetszetét kaptuk a csapat pályafutásának, a standard „slágerek” mellett (Keleti oldal-nyugati oldal, Fekete ló, Vato Loco, …stb.) a tavaly megjelent K.O. című lemezükről is játszottak. Egy zeneileg profin összerakott, néhol metalos ízeket is felvonultató produkció volt ez, indításnak nem is kívánhattunk volna jobbat.
A folytatásban az Ossian vette birtokba a deszkákat, akik néhány éve ismét négyes felállásban játszanak, akárcsak anno a hőskorban. Utoljára talán két éve voltam koncertjükön, így kíváncsi voltam, hogy a hatalmas életműből milyen merítést fogunk kapni. Őszinte leszek: jó néhány éve már, hogy elengedtem a csapatot, egész egyszerűen nem tudom magaménak érezni a zenéjüket. Ezért lepett meg, hogy a hangyaszorgalommal dolgozó csapat koncertjén a dalok kb 85-90%-a kb. 2004 előttről szólalt meg, azaz meglehetősen a múltra támaszkodó dalcsokrot kapott a nagyérdemű. Így kicsit biztonsági játéknak éreztem a koncertet, de valószínűleg – mivel nem túl gyakori vendégek Sárváron (és valószínűleg ez jó darabig így is fog maradni) –, ezért érthető, hogy tutira akartak menni.
A Tankcsapda mára kihagyhatatlan részét képezi a Vármeeting programsorozatának, akik ezúttal a „Lukács fél évszázad” turné keretében érkeztek hozzánk. Idén harmadik alkalommal látom ezt a turnét, így nem ért meglepetésként, hogy a koncertprogramban minden lemezt megidézésnek, méghozzá megjelenési sorrendben! A korábban látott koncertekhez képest volt variálás a setlistben is, bár a váz nyilván megmaradt. A harmadik dal után nem várt meglepetés történt, ugyanis Králl Csaba főszervező és Máhr Tivadar alpolgármester jelent meg a színpadon, hogy átadják Lukács Lacinak a város ajándékát, illetve egy oklevelet. A dolog apropója, hogy Sárvár és Lukács Laci is idén ünnepli 50. születésnapját, illetve a Tankcsapda kisebb megszakításokkal több mint 10 éve lép fel a rendezvényen, és támogatja azt.
Ami a koncertet illeti, kezdésre már közel teltház jött össze, nagyon sokan csak a tankok miatt érkeztek a rendezvényre, így a jó hangulat garantált volt. Talán mondanom sem kell, hogy patent módon hozták le az estét, mind zenei mind körítés tekintetében, ami a szintjükön már alapnak számít. (Manapság egyébként divat az a szlogen, hogy eladták magukat, illetve, hogy a régi dalok az igaziak, az újak semmit sem érnek. Ilyen megjegyzéseket pénteken hallani véltem, de a helyzet iróniája, hogy a leghangosabban kritizálók énekelték leghangosabban az Alföldi gyerek és a Vagyok olyan szemét sorait…)
Az első nap zárása a Dizzy Dognak jutott, akikről én még életemben nem hallottam. Mivel nem néztem utána, hogy milyen zenében utaznak, így kíváncsi voltam, mit fogok hallani. A zenekar mondhatni biztosra ment, ugyanis műsoruk kivétel nélkül feldolgozásokra épült, méghozzá elég mély merítéssel a magyar rockzenei palettáról. Gyakorlatilag bármi befért a programba, a Piramistól kezdve a Sing Singen át, a Kowalsy meg a Vegától a P. Mobilig minden volt. Az mindenképp erényükként említendő, hogy nem egy az egyben játszották a dalokat, itt-ott kicsit csavartak azokon, ezzel elkerülték azt a buktatót, hogy szolgai utánjátszás legyen a műsor. Az utolsó zenekarok rákfenéje, hogy műsorkezdésre gyakorlatilag kiürül a várudvar, de örömteli volt látni, hogy jó néhányan maradtak ott bulizni.
A második nap a szokásokhoz híven már kora délután kezdetüket vették a motoros programok. Ezúttal trialbemutató volt műsoron a keszthelyi First Selection Trial Team bemutatásával.
A motoros felvonulás a megszokotthoz képest később, 15:00-kor vette kezdetét a tavalyi útvonalon: Sárvár – Sótony – Nyőgér – Bejcgyertyános – Kám – Meggyeskovácsi – Ikervár – Sárvár.
Koncertügyileg a Hollywood Rose vehette elsőnek birtokba a színpadot. Tavaly egy baleset miatt sajnálatos módon félbeszakadt a koncertjük, de idén végre bizonyíthattak. Az elmúlt évhez képest változott a felállásuk, ugyanis énekesváltásra kényszerültek, ami mindig kétesélyes történet, de a Szerbiából importált dalospacsirtájukkal hallhatóan jó lóra tettek. A tribute egy meglehetősen nehéz műfaj – lévén, nem csak zeneileg, de vizuálisan is vissza kell adni az „anyazenekar” hangulatát. Így első találkozás után elmondható, hogy bőven átvitték a lécet, zeneileg egyáltalán nem lehetett fogást találni a produkcióban (pedig bárki bármit mond, a Guns ‘N’ Roses zenéje nem tartozik a könnyen eljátszhatók közé), valamint a lehetőségekhez képest a kiállás is rendben volt. Műsoruk standard best of volt, ennyi időbe sajnos nem lehet ritkaságokat bepréselni, ahhoz minimum két óra játékidő kellene. Egyetlen apró kritikám lenne: a tribute-hoz nyilván hozzátartozik, hogy a zenén és a kinézeten kívül a mozgást is levegyék valamennyire, azonban itt néhol azt éreztem, hogy a mozdulatok néha agyból jöttek és nem szívből. Egyébként meg kalapemelés! (Plusz az előkapott Billy Idol – Rebel Yell-feldolgozás miatt is!)
A Road jött látott és győzött: akárcsak tavaly, úgy idén is lebontották a várat. Valamit nagyon eltalálhattak, mert lépten nyomon azt veszem észre, hogy rengetegk fiatalnak ők jelentik a belépőt a rockzene világába. Idén megjelent A tökéletesség hibája című albumuk bemutató turnéjával értek el Sárvárra, így a kihagyhatatlan darabok mellett rendesen megtolták az új korongot is. A közönség vette a lapot, lévén, ugyanúgy énekelték pl. a Sokkal jobb jónak lenni szövegét, mint az It’s My…, pardon a Nem kell más-t vagy a Világcsavargót (csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem). A díszlet az új lemezhez igazodott, mely tekintetben számomra vitték a prímet a hétvégén, valami brutál jól nézett ki ez a fogaskerekes, kicsit utópisztikus stílus.
A Kowa meg a Vega koncertje előtt átadták az újonnan alapított díjakat, nevezetesen a legidősebb motoros (66 éves!), a legmesszebbről érkezett motoros (500 km-t utazott!), és a legfiatalabb motoros (9 éves!) kategóriában. Utóbbi díjat egyébként maga Kowa adta át.
Mire a koncert kezdetét vette, a várudvaron mozdulni sem lehetett. Hihetetlen belegondolni, hogy az anno mellékprojektként indult zenekar mára odáig jutott, hogy önálló jogon az ország legnagyobb fedett koncerthelyszínét is megtöltsék. Mondhatni már visszajáró vendégek ők is, ami a nézőszám alapján abszolút indokolt. Zenéjükkel meg tudják szólítani a keményebb rockzenére nem annyira vevő réteget is, ezáltal mintegy hidat képezve a műfajok között. Kis túlzással, gyakorlatilag bármit játszhattak volna, a siker garantált, de rendesen odatették magukat. A végén alig akarták leengedni a zenekart a színpadról. Amit elővezettek, az tömény slágerparádé volt bő 100 percben.
A fesztivál záróakkordjai a Bad Ferronak jutottak, akik szintén feldolgozásokkal operáltak, így garantált volt a házibulihangulat. A szép számú „megmaradt” néző láthatóan és hallhatóan is jól érezte magát, végigénekelték és táncolták a Beatrice, P. Box, Pokolgép, …stb. dalokat. Ilyen válogatással egy motoros találkozón nyilván képtelenség mellélőni, és nyilván nem is a világmegváltás a zenekar célja. Amit csináltak, jól csinálták, a többi meg kit érdekel? (Ja igen, egy kis furcsaság: az énekesük mezítláb volt egész koncert alatt, a la Ian Gillan.)
Ez volt tehát a XVII. Vármeeting krónikája, találkozunk ugyanitt jövőre is, amikor a rendezvény eléri a nagykorúságot!
– Simon Zoltán –
