A sokat látott pinceklub falai koncert helyett ezúttal egy egészen más jellegű eseménynek adtak otthont. Makrai Tamás tavalyi kiállítása után idén májusban Sándor Berill ikervári fotós tárlatát tekinthették meg az érdeklődők.
A kiállítást mindösszesen egy napig látogathatták, ezért is volt örömteli a szép számban megjelent kíváncsiskodó ember. Többen közülük most jártak először a klub falai között, azonban ez alkalommal egy jelentősen átalakított arculat fogadta őket.
A tárlatot Berill jó barátja, lapunk fotósa, Tóth Zoltán nyitotta meg.
Tóth Zoltán köszöntője:
2015. 05. 09.
Amikor Berillt megismertem, a szombathelyi művészeti iskola tanulója volt, ahol később ötvösként végzett. Tanulmányai során az ötvösség mellett több művészeti ággal is megismerkedett, köztük a fotózással is. Mindig is szeretett volna intenzíven fotózni, és vágyott egy tükörreflexes fényképezőgépre. Egy éve sikerült megvásárolnia, azóta pedig mondhatni, megállás nélkül fotóz. Ez a kiállítás ennek az egy évnek a termését szeretné bemutatni.
A kiállításnak nincs különálló címe. Amennyiben mégis szeretnénk felcímkézni, úgy az „Útkeresés” lehetne a legmegfelelőbb kifejezés. Hogyha megnézzük az itt kiállított fotókat, láthatjuk, hogy több témában készültek. Berill nem köti magát egy témakörhöz. Neki a fotózás nem hivatás, neki ez szerelem. Ő azért fényképez, mert örömét leli benne, és megtalálta benne önmagát. Szereti az árnyékokat, a szelet, a tükröződést és a képeivel kifejezni az érzékenységet.
Ahogy a kiállításnak, úgy a képeknek sincs címük. Ahogy egy vers mindenkinek mást jelent, úgy egy fotó is. Mindenki maga adjon címet a képeknek, hisz mindenki mást lát bennük. Valaki a formát, valaki a színeket, valaki az érzékenységet. Nem akarja szoftveres utómunkával átformálni a képeit, nem akarja a valóságot torzítani.
Felmerül a kérdés, miért egy „sötét pincében”, és miért csak egy napig tekinthető meg ez a tárlat. Tavaly ősszel Makrai Tamás álmodta ide „Fekete lyuk” című kiállítását. Ahogy Tomi fantáziát látott a helyszínben, úgy Berill is. Ez a pince nem csak hangos koncertek megtartására alkalmas, hanem adottságai révén tökéletes kiállítótérnek is. Emellett sok élményt szereztünk itt, amiknek emlékét rengeteg bulifotó őrzi. Ne is keressék, ezek nem lettek kiállítva 🙂
Amikor rendeztük a kiállítást Berillel, beszélgettünk róla, hogy mit is gondol a képeiről. Most az ő szavai következnek:
„Ha a munkáimról kellene beszélnem, akkor azt hiszem, nagy bajban lennék. Egy éve, hogy fotózom és próbálom ezáltal kifejezni önmagam. Egyelőre keresek, kutatok a külvilágban és magamban. Talán észrevehető, hogy a meghívón is egy hajtogatott madárral találkoztak a meghívottak. Szimbolikus számomra az a kép, amit a meghívón láthattak. Ugyanis a madár a képzelet, a szabadság és a lélek szimbóluma. A halvány vonalak, amik nem engedik repülni, azok az ember saját kétségei, félelmei. Azt hiszem ez minden alkotó emberben ott rejtőzik, de az ember ezeket a dolgokat nagyon hasznosan is kezelheti. Szeretném, ha a képeim az emberekben érzéseket keltenének. Ha nem is tetszik nekik, tudják megmondani, miért nem tetszik. Ne legyen közömbös számukra.”
A legnagyobb kétség benne, hogy elég jó e ahhoz, hogy mások bírálják. Amennyiben Berill nem kezelné hasznosan ezt a kétséget, akkor ez a kiállítás nem jöhetett volna létre.
Mikor az első fotóit megláttam egy gondolat volt bennem: nagyon jól bánik a színekkel. Neki a fekete-fehér nem az, amit a szoftveres utómunkával egy kattintással rárakunk. A szürkeárnyalattal is lehet játszani, és ő meg is teszi. Észreveszi, hogy egy képnek akár egy másik hatás is jól állhat. Erre van is egy példa a képei között, a vonaton egyedül utazó ember.
A fentebb említett cím, az „Útkeresés” mégsem biztos, hogy jó cím lenne. Berill már megtalálta az utat, és már száguld rajta. (Képre mutatok: „szél kócolja a haját.”)
Arra kérem Önöket, hogy nézzék meg a fotókat, és kérdezzék az alkotót, hogy neki mit jelent az adott kép. Talán még kulisszatitkokat is elárul egyes képek helyéről és elkészüléséről.
A költészet napján Berill megosztott egy rövid Kosztolányi-verset. Ahogy elolvastam, tudtam, hogy ő pont ezt érzi, hogy a sorok róla szólnak. Szeretném ezzel a verssel zárni mondanivalóm, és megnyitni Sándor Berill egynapos tárlatát a Nádasdy-vár pinceklubjában:
Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.
Gép a fejem. Gép a kezem.
De ami elmúlt, azt tudom.
Sírtam, nevettem az úton.
Én, ember, én. Emlékezem.
Kosztolányi Dezső
