A Magyar Hidrológiai Társaság Győri és Nyugat-dunántúli Területi Szervezete, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság és a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság rendezett emlékülést az 1965-ös nagy rábai árvízi évforduló alkalmából. A rendezvénynek a sárvári Nádasdy-vár lovagterme adott otthont.
A köszöntők után a szakmai konferencia a meteorológiai eseményekről, a hidrológiai helyzetről, az árvízi események kronológiájáról, az elmúlt 60 év és jövőbeni fejlesztésekről tartottak előadást az érdeklődőknek.
Emlékeztetőül: 1965-ben a Rába vízrendszerét minden addig ismert árvizet meghaladó árhullámok sújtották, melyeket több esemény összejátszása együttesen váltott ki, mint például a magas talajvízállás, hóolvadás, a növényzet hiánya miatti gyors lefolyás, valamint rendkívüli csapadékosság, mely a vízgyűjtőket jellemezte. Szinte minden hónapban a sokéves átlag feletti csapadékmennyiségek hullottak le, kiemelkedően nagy mennyiségek áprilisban (sokéves átlag kb. négyszerese) és júniusban voltak.
Egész évben kisebb-nagyobb árhullámok vonultak le a Rábán, a legnagyobbak áprilistól augusztusig (nyolc árhullám) alakultak ki. Az áprilisi – legnagyobb – árhullámnál a Rába mellékvízfolyásainak döntő szerepük volt, rendkívül magas tetőzésekkel vonultak le, rengeteg kárt hagyva maguk után. Tetőző árhullámaik gyakorlatilag ráfutottak a Rába árhullámára.
Egy ismerős visszaemlékezése, aki 1965-ben 11 évesen élte át az akkori eseményeket, és szüleivel menekült az ár elől: „A Rákóczi úton laktunk a régi mentőállomáson, a kórházzal szemben. Csak egy ugrás volt a Rába, tehát szinte egész nap ott figyeltük a folyó vízszintjét, illetve annak gyors emelkedését. Többen azt jósolták, hogy még az éjszaka elönti a várost, mivel védelmi töltés akkor még nem volt. Este nagy izgalmamban azért sikerült elaludni, de az alvás nem tartott sokáig – ébresztettek, hogy itt a víz, menekülnünk kell. Folyamatosan félelmetes suhogást, morajlást hallottunk. A mentősök is menekítettek, amit csak tudtak. Az egyik autóba mi is befértünk a szüleimmel és a mellettünk lakó családdal. Halmóczky Bandi bácsi ölben emelt minket az autóba, mert már akkora volt a víz. A kapuban megtorpant a kocsi, mert a száguldó víz kivályt egy lyukat. Féltünk, hogy felborulunk, de szerencsére kijutottunk. Valamelyik iskola tornacsarnokában helyeztek el minket. Mivel a kutak használhatatlanok voltak, ásványvizet osztottak, akkor láttam először lajtoskocsit is. Akkor ittam először Kékkútit, ami nagyon ízlett. Valamikor egy katonai rohamcsónak indult bejárni a terepet, valahogy nekem is sikerült felkerülni rá. (Azt az olajos szagot legközelebb akkor éreztem, amikor bevonultam katonának.) Én akkor, bármerre nézetm, annyi vizet láttam, mint korábban még soha. Azon gondolkodtam, hol fért volna el ez a rengeteg víz a mederben. Láttuk a város és a hegy közötti közút felrobbantott maradványait, ezzel tehermentesítették a várost, arra biztosították a víz levonulását. Miután visszaköltözhettünk, láthattuk a siralmas környéket – mindenütt víz, mocsár, de éltünk. Voltak, akik nem voltak ilyen „szerencsések”. Sok volt az összedőlt ház, nagy volt az anyagi kár, és mint később megtudtuk, többen meg is haltak. Csak Petőfi Sándor versére tudok gondolni: s tengert láttam, ahogy kitekinték.”
Az archiv képek a Nyugatdunántrúli Vízügyi igazgatóság honlapjáról valók.
bs