Majdnem minden sárvári koncertjét alkalmam volt meghallgatnom a New York-i avantgárd jazz-muzsikusoknak (De sokszor is voltak itt!), akik mindig változó összetételben léptek/lépnek színpadra, de a keddi előadásuk minden eddiginél káprázatosabb volt.
A formáció biztos magja Michael Jefry Stevens zongorista és Joe Fonda bőgős, akik mellett most fellépett az a Herb Robertson trombitás, aki az utóbbi 15 évben már összeszokott velük, és az a Harvey Sorgen dobos, aki ugyan az utóbbi két évtizedben gyakran muzsikált velük, de most első alkalommal járt Sárváron. És talán pont az ő személye volt az az ok, ami miatt ismét egy másik arcát mutatta be a csoport: dobolása, a ritmusok felszínre hozása által teljesen meg tudta változtatni a zene hangulatát. A többször Stevensékkel játszó osztrák Emil Gross-szal ellentétben puhán, színesen, plasztikusan hozza a ritmust, talán az akusztikus latin zenék kíséretének jobban megfelelve. Az éppen csak 60 esztendős Harvey (ez nem kor ebben a műfajban!) pedig izgalmas életutat tud maga mögött: a pop műfajában együtt dolgozott a mindig igényes Paul Simonnal, az amerikai white boys blues egyik leghíresebbjével, Greg Allmannal, és egy jó évtizedet dobolt Jorma Kaukonen pszichedelikus blues-bandájában, a Hot Tunában. De a szíve a jazzhez húzta – ezen a szakon végzett a Michigan Universitaten is – és ?94 óta el is mélyült ebben a műfajban.
A felállás szinte a megszokott volt: középen, vezérként a központban állt az alacsonynövésű Joe Fonda, elmaradhatatlan sapkájában. Tőle jobbra, a zongora mögött a vékony, hórihorgas zongorista-zeneszerző, Michael Jefrey Stevens, míg a jobb sarokban, a szép kályha előtt a dobos, előtte pedig a nagydarab, zord, örökké koncentráló trombitaművész, Herb Robertson.
Az első darabban, a Soon To Know-ban Michael komor hangulatú – avagy ahogy Markó Péter, a rendezvény(ek) szervezője találóan említette ?, Debussy stílusában előadott zongorafelvezetőjével indult, és talán hangulatilag folytatta azt az ívet, amit a koncertet megelőző Valami jazz Sárváron című fotókiállítás megnyitója alkalmából már felrajzoltak a jazzerek: polgárpukkasztó free-jazz volt a javából. A ?komolyzenész? zongorista akkordjai után Fonda volt az, aki egyre jobban beleélte magát, mintegy saját magát, majd a többieket is hergelve az összetett, asszimetrikus ritmusokba, de sem az ő, sem Robertson staccato-szerű trombita-sikoltásait nem igazán díjazta a közönség.
Nem így volt a második, a 10 évvel később, 2013-ban született Polyporhous című, jóval ?közérthetőbb? számuknál. A szokásos, a zongora majd mind a nyolc oktávját ?belakó? Michael dallamfelvezetője után a továbbra is a zongora-bőgő uralta a számot, ragyogó rögtönzéseikkel. Látszott, hogy meglepő módon, egymásra nézés nélkül is tudják, ismerik egymás gondolatait ebben a, mindig a pillanatnyi hangulati változásokat lekövető, nem kiszámítható zenei műfajban. Az örömzenéhez aztán Herb is csatlakozott, immár megtapsolt rögtönzésével, beleéneklésével. A ritmusember, aki gyakorta nem ült, hanem állva szólaltatta meg dobjait, ?sátántánccal? hozta le felgyülemlett érzéseit a dal vége felé. A harmadik szám, a My Song inkább egy kortárs zenei alkotás interpretálása volt, mint sodró jazz-szám: a nyúlfarknyi darab tulajdonképpen egy zongora-trombita etűd volt, Stevens már megszokott kamarazongorájával, Robertson szépen visszafogott, szordínós trombitájával.
A Twelve című, rákövetkező számukban a zenészek – megvariálva a megvariálhatót – összeragasztottak jónéhány stíluselemet, így jó kis lábdobogtató swinget, kőkemény rockot, a felvezető dallamban pedig a ?70-es évek fuziós jazz elemeit fedezhettük fel. Nem megszokottan Harvey dobszólója indította a dalt. Nagy tudására vall, hogy a lábdob és a lábcin legtöbbször csak megszokásból volt előtte, alig-alig használva őket, míg a pergőn, a tamokon és két cinen pörgette, dobolta rettentően sokszínű produkcióit. A középrészben aztán a zongora rögtönzését a trombita, majd Fonda káprázatos bőgőszólói követték. Ismét a modern kreatív jazz percei következtek: konstruktív zajongással kezdték a több részből összerakott Oh, Lord I Want To Sit On Your Terrace című, már címében is meghökkentő darabot. Joe vonóval húzta a legmélyebb hangot bőgőjén, folyamatosan, de Michael is nagyon kakofon volt. A legmeglepőbbet azonban Herb csinálta: a hangszín-lágyításra szolgáló barna tölcsért nyikorgatta a trombitája csövében, persze ritmusra, és megfelelő hangfekvésben, majd kérdezz-feleleket vidámkodtak a zongoristával. A szám közepe felé aztán mégiscsak a trombitás volt az, aki ?emészthető? zenével huzakodott elő olyannyira, hogy már majdnem egy Herb Albert ritmikájú és dallamvilágú slágerrészbe torkollott a zenéjük. Sorgen ezúttal dinamikus és kőkemény dobszólóját a ?jobboldal?, a bőgős és a fúvós hangos bekiabálásokkal ösztönözte addig, míg a spirituáléhangulatú dalban a címet ismételve, megtapsoltatták és megénekeltették a meglepően nagyszámú közönséget. A szám csúcspontján aztán mind a négy zenész hangszerei nélkül, a? capella is énekelt egy sort. A rockzenekarok arzenáljából átvett populáris gesztussal aztán valóban mindenki önfeledten tapsolt és énekelt, talán a nyurga Stevens egy-egy ironizáló táncmozdulata jelezte azt, hogy ezt ne vegyük komolyan tőlük, ez csak egy fricska a slágerzene irányába.
A szűnni nem akaró vastaps után az ?új fiú?, Harvey mondott megható köszönetet a sárvári közönségnek és a főszervező Markó Péternek zenélése lehetőségéért. A ráadás szám, a For Us erős ellentétben a kezdővel, egy jó kis standard jazz-darab volt, amolyan ?50-es évekbeli Duke Ellington stílusában, ahol megint csak Michael volt az, aki irányított, és emlékezeteset improvizált a nagy fekete zongorán.
A koncert végén az eddigiektől eltérően, rendesen fogytak is a The Fonda/Stevens Group CD-i is (a fekete és a sárga, azaz a 20th Anniversary Tour és az azt megelőző Memphis című albumaik). Nem csoda, ezen a kedd estén nagyon kitettek magukért a fiúk.
? Gróf István ?
A Vaskarika.hu összefoglalója a koncertet megelőző fotókiállítás megnyitójáról
