Szólíthatlak napkorongnak? Te pedig szólíts üvegnyaknak, rendben? Mi az, hogy miért? Nézd csak meg magad! Ezen a képen mintha csak mi lennénk. Ha ránézek, csak azt látom, hogy leheletnyi távolságra vagy tőlem, hogy mindjárt egymáshoz érünk, szív a szívhez, ajkam ajkadhoz, lelked lelkemhez. Elfog ez az édeskés bódultság, ez a gyengéden ringató, mégis vadul dobáló érzés, hogy igen, te meg én, hogy mi? mindjárt! Mi mindjárt beteljesülünk! Hisz’ olyan közel vagy.
De amint jobban megnézem, épp úgy, ahogy magunkra is vetek egy alaposabb pillantást, rájövök: fényév köztünk a táv. És habár minden nap feltűnsz, melengető fényed meg-megcsillan rajtam, sosem érünk közelebb egymáshoz. Ez a szakadék nem áthidalható, hisz’ míg te a legfényesebb csillag vagy mind közül, én csak egy megkopott, elhasználódott borosüveg, teljesen megszokott, egy a sok közül. Rád mindenki csodálva emeli tekintetét, mosdatja arcát fényedben, kitárják neked lelküket simogatásra. Én pedig? Én örülök, ha miután kézről kézre adnak, keserű és bűnös csókokat lehelnek számra, rúzsfoltot hagyva nyakamon, füstöt okádva rám, várva, hogy majd nekik jobb lesz. Én örülök, ha eltesznek, visszavisznek, újrahasznosítanak. Amíg a te körforgásod méltóságteljes és gyönyörű, az enyém megalázó, alávaló és gyötrelmes. Míg te ragyogva fel, én mocskosan eltűnök.
Erre gondolok. Lassan alámerülsz. Sóvárogva nézlek, de te nem fordulsz vissza. Nem érintjük meg egymást. Sosem fogjuk. Te vagy a leggyönyörűbb be nem teljesülés, a legédesebb elmúlás, amit valaha láttam. Már csak azt kellene kiderítenem, vajon az zavar-e, hogy sosem leszünk egyek, vagy az, mennyivel jobban szeretnek téged? Azt hiszed őrültség, amit gondolok? Vess ránk egy alaposabb pillantást!
? Simon Jakab ?
