Visznek a lépések céltalanul az esőutániságban. Jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal érzékipuhán simul a talp a párolgó aszfaltra. Leszegett fejjel, gondolatokba fogva csak mész, csak mész, térkő, szegélykő, zebra, szegélykő, térkő, tekintetléptek, lépett képek. Ez csíp. Ez mozdít. Ez riaszt. Ez andalít. Tócsa. Tócsatükör. Tükörvilág. Tócsatükörvilág. Fejenáll. Fejentalál. Szíventalál. Szívhalál. Filmfelületről pillantó visszkép. Önkéntelenül emelkedik a fej, egyenesedik a gerinc, nyílik a lélek, a szem, kitelik a tér. Kései felhőgyöngy fut az arcon. Átmos. Ma az ég könnyezik.
Filmfelületté válik az esővíz az elmaradt előadás helyén: valósággá fordít. Esik. Az előadás elmarad. Zebra marad, szegélykő marad, kép marad: tócsa, talp marad, a tükör és mi: na mi maradunk, akik vagyunk?
? Koszorús Veronika ?
