Csak egy fénylő felület. Önmagában, a sötétben semmi. Most mégis a fénnyel karöltve meglepett. Egy hete nem néztem igazán tükörbe. Egy hétig nevettem, gyerekeket csodáltam, jártam az erdőt, kártyáztam, mosolyogtam és sírtam is, alkottam, játszottam, boldog lettem, őrült lettem, szerelmes lettem, jókat ettem, fröccsöztem, énekeltem, táncoltam, túráztam, a madarakról meséltem, és alig aludtam.
Mikor a tükörbe néztem, meglepődtem. A fáradtság, és a karikák amikre számítottam, elvesztek. Csak valami ragyogás látszott. Mintha a fény, az öröm és a játékosság, amit láttam és kaptam, visszaragyogott volna benne. Nem féltem látni, nem féltem beengedni mindent. Megtelt a tekintetem azzal a rengeteg élménnyel, ajándékkal, örömmel amit láttam, és visszaragyogott. Meglepett a tükör. Önmagában semmi, sötét, mégis mindent visszaad. Talán, ha ezekkel a szemekkel tudnánk örökké nézni, a világ egy kicsivel jobb hely lehetne.
? Koszorús Veronika ?
