A Gargantua nyert a szombathelyi Jam Music–Öröm a Zene tehetségkutatón – Mindent mutatunk videón!

Amikor elmentem Szombathelyre a Jam Music–Öröm a Zene tehetségkutató vasi fordulójára, először arra gondoltam, hogy készítek egy anyagot a Sárvárikumra a Sárvárhoz kicsit is kapcsolódó együttesekről, írok tudósítást, teszek fel videókat, és rendben van. Aztán azt vettem észre, hogy minden egyes jelölt zenekar műsora magával ragad, mindegyiket rögzítem videóra, és mindegyikkel kapcsolatban van véleményem. Ha már a Jam Music (nevesen Holdosi Attila) ilyen színvonalasan megszervezte az eseményt (nem fogok tudni mindenkit kiemelni a produkció kapcsán, de minden rendben volt a hangosítástól kezdődően a helyszínen, a forgatókönyvön át egészen az eredményhirdetésig), a zenekarok pedig ilyen érett módon álltak az egészhez, úgy gondolom, megérdemlik, hogy a sok elhangzott kritika mellé kapjanak mégegyet tőlem, mint egykorvolt könnyűzenei klubvezetőtől.

Fontos megjegyeznem az elején, hogy a kritikák során tudatosan kerültem a híres zenekarokhoz való hasonlítgatásokat (nem tartom célravezetőnek, a zenei hatások pedig elkerülhetetlenek), és nem emeltem ki a zenészeket sem név szerint, mert ezek az információk elérhetők az együttesek facebook-oldalain (ezt viszont mindig belinkeltem, ha tudtam). Ami nekem fontos volt, az az a benyomás, az az élményanyag, amit kaptam akkor ott, és amiért hálás vagyok a zenekaroknak, szervezőknek egyaránt. Figyelem, hosszú és szubjektív írás következik, természetesen minden az enyémtől eltérő vélemény is érvényes lehet:

1) Harangozó Marcell

Az első szám közepén értem be a koncertterembe (parkolási problémák), így csak a második, Gary Moore emlékének dedikált dalt hallottam teljes egészében, az ezt megelőzőt csak részben. A produkció keretei számomra nagyjából a kissé közömbös “biztonsági rock” jelzővel írhatók körül, de ahogy a színpadra pillantottam, már világossá is váltak a miértek, illetve az, hogy ebben az esetben a gomb keresi a kabátot. Természetes, hogy egy tehetségkutatóra is különböző indíttatásokból lehet pályázni. Van, aki az önkifejezést helyezi homloktérbe, és azokat a saját dalokat, kompozíciókat mutatja be a színpadon, amelyekhez sokszor még nem teljesen nőtt fel technikával. Mások – éppen fordítva – egy stabil, jól megalapozott tudást villantanak meg, legtöbbször azzal a szándékkal, hogy az együttes egyes zenészeire felfigyeljen az értő közönség és a szakma, ezzel pedig bekerüljenek a “zenészek, akikkel Vas megyében számolni kell”-kalapba. Marcelléknél úgy gondolom, ez utóbbiról van szó.

A 17 éves gitáros nagyon ízlésesen, nagy természetességgel játszik a hangszerén, szépen és biztonsággal képzi, vibrátózza a hangokat. Ritka, hogy ennyi idősen valaki eléri ezt a szintet (jó, Marcell esetében azért előnyt jelent a zenész családi háttér), egyben talán kicsit kockázatos is. Meggyőződésem, hogy az a legszerencsésebb, ha a sajátos zenei egyéniség és a technika párhuzamosan fejlődik. Bár Marcell esetében ezúttal főleg csak a hangszeres tudásról láthattunk bizonyítványt, nagyon szurkolok neki, nagy érték lehet ő a megyének! A profi hangszeres kísérőknek – akik érezhetően a tehetségkutató kedvéért álltak össze – pedig maxiriszpekt!

2) Kedveskovács

Őket már nem szűz füllel hallgattam, hiszen az esetükben már beszélhetünk egy tágabb értelemben vett sárvári kötődésről is, ugyanis a zenekar basszusgitárosa, Kovács Máté és dobosa, Nagy Péter István korábban tagjai voltak a sárvári identitású A Gátnál zenekarnak. Indulásuk óta figyelemmel követem őket, de élőben eddig még csak a teljes zenekaros felállást láttam. A Jam Music–Öröm a Zenén dob nélkül, csendesülős móduszban szerepeltek, és sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól fog állni nekik.

A visszafogott hangerő sokkal több lehetőséget ad nekik a dinamikai eszközök kihasználására, a puritán, zajmentes megszólalás pedig megmutatja, hogy biztonsággal kezelik a húros hangszereket, hiszen ezesetben nem fedné el az esetleges hibákat a gain. A leginkább viszont az énekes, Másik Attila hangján érzem a változást: neki nagyon nem tesz jót, amikor egy koncerten kiabálva kell énekelnie, több fellépésen tapasztaltam, hogy ez néha a tiszta énklés rovására megy nála. Az akusztikus hangszerelésben minden az énekébe rejtett finomság érvényesült, jól érthető, intelligens szöveg, egyszerű, de hatásos dallamok mutatták meg magukat. Nagyon örültem, amikor az eredményhirdetésnél kiderült, hogy dobogósak lettek, csakúgy, mint a koncertmeghívásoknak, amelyeket kaptak. A mezőny számomra egyik legkedvesebb szereplői voltak.
https://www.facebook.com/pg/kedveskovacs

3) Púder

Első ízben hallottam őket, de nagyjából már az első dalként előadott Megyek a zűrbe refrénjénél eszembe jutott volna Kamu (Németh András – ex Az Orr) neve, még ha nem is nézek a színpadra. Az Orr utódzenekarainak utain olyan szépen követhető Ariadne-fonalat húz maga után Kamu, hogy mint ahogy egy jól kitalált logó beidézi a terméket, úgy süt azonnal a “nazalitás” (elnézést a szóviccért) ezeknek a formációknak a zenei világából.

Némi elektronikus háttér (ami nekem mindig kicsit idegen lesz a laptopról indítás miatt…, de erről már többször szócsatáztunk Kamuval), egyszerű, táncolható ritmusok, ötletes, hatásos zenei megoldások és szellemes szövegek jellemzik a Púder világát is, a pluszt az énekesnő Berkényi Csilla jelenti, aki megjelenésével és kellemesen sötét énekhangjával kicsit leviszi az egész muzsikát valami new wave-es tematikájú földalatti klubba, ez pedig nagyon jól áll a Púdernek. Nem is csodálkoztam az elnyert fellépési lehetőségek kapcsán, én is nagyon végighallgatnám őket teljes repertoár szinten is!
https://www.facebook.com/Puuuder/

4) Eticatt

Nem idegenek számunkra, félig-meddig szintén a mi kutyánk kölykei, hiszen a gitáros Paukovics Gergely (Pogi) és a dobos Gőcze Gergő is Sárvárról indult zenész. A mezőny sorrendjében ők voltak az első duplázók, vagyis olyanok, akik az Öröm a Zene tavalyi fordulóján is megmérették magukat (ráadásul különdíjat is vittek akkor). Ismét nehéz elfogulatlanság nélkül írni, hiszen Pogit A Gátnál fedélzetén töltött idejéből a haveri szintnél mélyebben is ismerem. Emlékszem, amikor először hallottam az Eticattet, meglepett, hogy milyen nagy dinamikai tartományban mozognak, milyen “szigorúak” a súlyos részek, milyen lebegősek a finomjaik. Emlékszem, akkor nagyon izgalmasnak találtam, hogy az együttes jó kvalitású zenészei milyen bátran villantják meg a virtuóz elemeket, és mennyire átértelmezik ezekkel a míves kikacsintásaikkal az amúgy egyszerű vázra épített popdalokat.

Ugyanezeket most is el tudnám mondani róluk, és továbbra is a környék egyik legfigyelemre méltóbb zenei rügyfakadásának tartom az Eticattet, ez a tehetségkutatós szereplés mégis csalódottá tett kicsit. Ugyanis, ami kezdettől a csapat gyenge pontja, az a középkategóriás padlóeffektek erősítőszimulációival pótolt gitáralapok okozta vékony, tartalmatlan, paplanszerűen elmosódó és dinamikátlan hangzás, ami az általuk választott úton szerintem lehetetlenné teszi az ütős megszólalást. Nagyon-nagyon szívesen hallgatnám meg a produkciót ideális hangszeralapokon megdörrentve is, mert így mindig az az érzésem, mintha valaki egy a P.A. felé tartott telefonról közvetítené be nekem a hangot. Pedig a szólók gyönyörködtetnek, a kis fricskák ott vannak, az átéltséggel és a kvalitásokkal pedig sosem volt gond. Sajnálom! Azért idén is kaptak lehetőségként egy szentivánéji fellépést Szombathelyen (idén kétnapos lesz a rendezvény).
https://www.facebook.com/eticattband/

5) Marton Viki és zenekara

Szerintem a délután egyik olyan fellépője Marton Viki és zenekara, akikkel kapcsolatban nem árt, ha hallottunk már róluk ahhoz, hogy igazán értsük, mit is láttunk a színpadon. Személy szerint 1–2 évvel ezelőtt találkoztam velük először, amikor még tisztán akusztikus hangszereléssel operáltak. Kezdettől nagyon különösnek tartottam, hogy a zenekartagok mellett, mintha folyamatosan ott munkált volna egy egészen tudatosan dolgozó stáb, akik fellógatják a “martonvikis” molinókat, készítik a sajtóanyagokat, szervezik a koncerteket, vlogmegjelenéseket… stb. Nagyonis helyénvaló gondolkodás ez, ha egy formáció egyről a kettőre kíván jutni, csak felénk talán kicsit szokatlan, hogy egy kezdő csapatnál a szárnybontogatásoknál már ez is megjelenik. Több alkalommal volt szerencsém látni az együttest élőben korábban is, és szinte minden alkalommal más élményt nyújtott. Az alapot nyilván Viki egyszerű, bájos dalai adják, a hangszereléssel kapcsolatban viszont korábban nagyon kiáltott a helyzet egy az egész hangzást összefogó dobosért.

Ez most megadatott Vikiéknek: Krancz Áron személyében egy nagyon tehetséges és kreatív fiatal dobost újítottak maguknak, és ahogy az várható is volt, lassan kezd is feléledni a történet. A daloknak már jól kivehető a felépítménye, és a húrosoknál is kezdenek szépen elkülönülni az egyes elemek (ebben azért nagy szerepe van a sárvári származású basszusgitárosnak, Bucsin Tamásnak, akit ugyan ezúttal a színpadon Scheer József “Pepi” helyettesített, az érdemei nem kisebbek…). A színpadi kép és az előadás persze még messze nem profi, sok a hamiskás hang, a bizonytalanság – ezekkel pedig szerintem semmi gond nincs itt az út elején, sőt még egy sajátos bájt is kölcsönöznek az egész zenekarnak, a nehezen körülírható ellentmondásosság, amit velük kapcsolatban érzek, viszont épp abból ered, hogy ezt a bájt kioltja az (ezen a szinten) kicsit már-már túlzóan tudatos önmenedzsment. A tehetségkutatón előadott Semmi és minden nálam mindezektől függetlenül jól működött, nagyon jól állnak a dalnak a népzenék világát idéző dallammotívumok, a másodikként játszott A fiú, aki nem akart semmit pedig szövegében mutatott jól eltalált sorokat!
https://www.facebook.com/martonvikimusic/

6) Canis Cara

Első alkalommal láttam a Canis Cara-t élőben, és nagy kíváncsisággal vártam, annál is inkább, mert szintén számlál sárvári származású tagot – ha nem is az állandó tagok sorában, de a kísérő session-zenészeknél: Sófalvi János ült a hangzást színesítő ütőhangszer mögött, ahogy tette ezt már korábban, a zenekar végállomásbeli koncertjén is, tanárával, Skultéty Ritával együtt. A Canis Cara a reggae valamiféle sajátos interpretációjval kísérletezik, ami azért nem kis vállalás, mert szerintem a reggae az egyik olyan “kényes” műfaj, amely a biztos hangszeres alapok mellett csak megfelelő és releváns érzelmi/átéltségi megalapozottsággal működik igazán. A Canis Cara-nál én sajnos még nem éreztem magam biztonságban, főleg az ének volt hamiskás és ritmikailag is döcögött a dolog.

Ennek ellenére érzékelhető erények is jól levilágítottak a színpadról: nagyon tetszettek a magyarnyelvű és – a műfajhoz illeszkedő – pozitív szövegek, a konzekvens ideológia, a megszokott alapok mögött meghúzódó sajátos íz. Nagyjából azt is értem, mire szeretne kifutni a produkció, ehhez viszont szerintem mindenképpen szükség lenne további zenészekre, akik stabilizálják és színesítik a Canis Cara világát: billentyűsre, esetleg fúvós szekcióra, vagy valami meglepőre. Szerettem a Canis Carát, velük kapcsolatban is éreztem, hogy megnéznék egy teljes koncertet, de dobogóesélyesnek nem tartottam őket – és valószínűleg nem is nyerni jöttek ők, inkább bemutatkozni. Eltettem a “névjegyüket”.
https://www.facebook.com/pg/caniscaraband

7) The River

Kis szünet után álltak színpadra, ők terv szerint amúgyis korábban érkeztek volna, csak (talán a hó miatt) összeszedtek egy kis csúszást. Ahogy mondani szokás: pimaszul fiatal a zenekar, a tagok átlagéletkora náluk volt a legalacsonyabb. Anélkül, hogy bármit is hallottam volna még tőlük, ez nálam már egy óriási pluszjel. Reménytadó és szívet melengető volt látni a tagok kézösszekulcsoló színpadra indító szertartását, az őket elkísérő (talán osztálytárs, vagy iskolatárs) lányok folyamatos kísérő/rajongó tekintetét és egyáltalán a naiv, sallangmentes hozzáállásukat. A fiatal zenekarok esetében szinte elkerülhetetlen útkeresés időszakában járnak: látszik ez a két – stílusában egymástól elütő – választott dalból, a hangszeres megoldásokból.

Nincs ezzel semmi baj! Ebben a fázisban épp ezt kell csinálniuk: kipróbálni és megismerni magukat annyi zenei környezetben, amennyiben éppen kedvük tartja. Adottságokban egyáltalán nincs hiány. Jó az énekhang, teljesen vállalhatók a szövegek is, a rutintalanság pedig nem szégyen, hanem segítségkérés, amire szerencsére jó érzékkel reagált is Hufnágel Szabolcs, a Végállomás Klub nevében: 6 órányi, technikussal közös színpadi próbalehetőséget, “tapasztalati fejtágítást” ajánlott fel a Rivernek.
https://www.facebook.com/officialtheriver/

8) Bagatell

Facebookos bemutatkozásukban azt vállalják, hogy “lyukat foltoznak a zenei éteren”, ezért különös kíváncsisággal vártam a Bagatell műsorát. Sajnos különösebb meggyőzőerőt nekem most még nem hozott le az előadás, amellett, hogy közepesen fogós témákat – érezhetően jól összegyúrva – vonultattak fel a zenészek. Egyben van a dolog, kísérőelektronikát is használnak (nekem mindig furcsa marad, ha gombnyomásra indul valami a színpadon…), és benne van az egész muzsikában a jó kis bólogatás-faktor is, biztos is vagyok benne, hogy klubban sokkal jobban működik ez a zene, mint egy tehetségkutatón.

Mert ami hiányzik nekem belőlük, az az egyéniség. Sajnos amikor ezt a cikket írom, szégyen szemre újra meg kellett hallgatnom a videóanyagról, hogy kik is voltak ők, annyira nem ragadt meg bennem semmi róluk (pedig ez nem jellemző rám). Érezhetően jóízléssel és – örömömre – magyar szövegekkel építkeznek a fiúk, és nagyon szurkolok nekik, hogy sikerüljön felszabadítaniuk magukban a folytatáshoz valamit, amitől az egész bevállalósabb lesz, és nem ennyire kimért. Az alapjaik simán megvannak hozzá!
https://www.facebook.com/bagatellzenekar/

9) Grimy

A Bagatell után rögtön két olyan banda is következett, akikkel kapcsolatban a leginkább el szoktak szaladni a “szavak” a tudósítások, kritikák fogalmazóinál. A Grimy kezdő zenekar. Na és! Ha ügyesen használják ki ezt a helyzetet, ez lehet a legizgalmasabb kiindulópont valami nagyon eredeti megszületéséhez. Személy szerint mindig erősebben vonzódtam azokhoz az amatőr zenekarokhoz, akik szinte a nulláról építkeznek, mint azokhoz, akik csak akkor kezdenek bandában gondolkodni, amikor már jól betanulták az általuk éppen kötelezőnek gondolt kliséket… A Grimy-t ugyanolyan lelkes tagok alkotják, mint a többi fellépőt, csak jócskán vannak még hiányosságaik. Mindenféleképp értékelendő, hogy eljöttek tanácsért, megmutatják magukat, és remélhetőleg az itt tapasztaltakat hasznosítják is. Nem igazán lehet még megmondani, mi is az, amit ők játszani fognak később, de az érződik, hogy nagyra tartják a rock hagyományait. Első számuk, a Légy te az egyetlen, nagyjából arra a 4 akkordra épül, amelyre már megszámlálhatatlan rockdalt (jókat, rosszakat egyaránt) felépítettek mások.

Sok a rutintalanságból adódó ritmikai csúszkálás – biztos vagyok benne, hogy ennél azért a próbateremben összefogottabb a kép, nyilván külön menet megszokni a színpadi monitorok idegen hangzását – főleg mint az esetükben, amikoris életük első fellépéséről van szó. Számomra különösen érdekes tetten érni, hogy alakul ki ezeknek az “életünk első saját számainak” a struktúrája, hol és hogyan jelenik meg a tudatosság csírája, amikor a szerzők felismerik, hogy a dalban itt vagy ott szükség van egy kiállásra, ami megtöri a monoton lendületét. Ennek ez a módja. Ha van érzékük felismerni, ezeknek a kidolgozása egyre kimunkáltabb lesz, és végül valami olyasmi jön létre, ami eddig nem volt! Az énekes fiú, Mihalovits Nándor hangképzése mindenképp korrekcióra szorul, valahogy annyira torokból énekel, hogy a technikusok számára is nehezen kezelhető hang lesz a végeredmény, amit nem könnyű hallgatni. Hajrá! Facebook-oldalatok nincs, fiúk? Ha van, küldjétek el nekünk mailben ide: mailto:info@sarvarikum.hu

10) Új nemzedék

Szintén az út elején járnak, van is a Grimy-val egy közös taguk, Bene Zoltán gitáros személyében, nagyjából a kiinduló stílus is hasonló az Új Nemzedék esetében. Hangszeres tudásban és kiállásban azért érzékelhetően előbbre tartanak, stabilabb a ritmusszekció is, Csánk Dániel jól tartotta az alapot. Főleg a második, Zsoltár című számnál mutatkozott meg, hogy ügyes zenei elgondolásaik is vannak már, Kiss Mihály nagyon élvezhetően játszik a billentyűs hangszeren, megjelentek már vokálok is.

Persze volt azért még botladozás, hamis hang is, de itt, az Új Nemzedéknél már egyértelműen látszik, mit szeretnének csinálni, és hogy nagyon élvezik. Mutatja ezt az egyik kedvenc jelenetem is, amikor a meghajlásuk után simán spontán ráadászenélésbe kezdtek volna a még mindig nyakukban lógó gitárokkal, ha nem szorított volna az idő. 🙂 Így tovább!
https://www.facebook.com/pg/ujnemzedekrock

11) Smoking Frog

Szintén duplázókról van szó: indultak a tavalyi fordulón is. Fellépésük, kiállásuk már akkor is meggyőző volt, nagyjából ugyanazt a tökösséget, odapakolást hozták most is. És most itt nem tudok nem kitérni arra a nagyon szimpatikus hozzáállásra, amit a Smoking Frog-tagok szereplésük előtt a közönség soraiban felmutattak. Ne tévesszenek meg senkit a tetkók, a zsebek mellett fityegő kutyaláncok, a zord külső: ezek azok az arcok, akik végig mindenkinek szurkoltak, tapsoltak, mindenkit bíztattak. Ölelkezések, vállveregetések, kritikák… Tudom, mindez nem a produkcióhoz tartozik, de nem tudom figyelmen kívül hagyni.

A zenéről amúgy sem tudnék túl sokat elmondani. Tisztességesen összerakott, jól összepróbált, feszes, döngölős R’N’R-ban utaznak az előfeltételezéshez képest talán mélyebb és jobb szövegekkel. Bár az együttes teljes repertoárját nem ismerem, azért látszik, hogy sokszor mélyebbre látnak, mint amire ezen a műfajon belül a csajozós/bulizós klisé-panoráma első kézből lehetőséget nyújt. Egyszerre maradnak trúarcok, és egyszerre van tartalom is. Ebből a nézőpontból nagyonis egyet tudok érteni a zsűri véleményével, és gratulálok a második helyezéshez!
https://www.facebook.com/smokingfrogband/

12) Gargantua

Duplázók megintcsak. Már tavaly látszott, hogy ezek a srácok forralnak valamit. S lőn… Ők voltak azok, akik idén nyerni jöttek, és a produkciók utáni, eredményhirdetés előtti szünetben szinte mindenki előre látta az első helyüket, akivel beszélgettem. Ez nem is csoda. Két számban megmutatni magát egy zenekarnak nem mindig könnyű. Ők összehozták. Gondosan felépített, jól kimunkált volt a színpadon minden pillanat. És itt most nem is nagyon érdemes zenei felkészültségről beszélni, mert amit a Gargantua mutatott, ahová elvitték a hallgatóságot, ott minden természetesen működő volt, az már a felkészültséget firtató kritikákat meghaladó szint. Ahol már előjönnek olyan dolgok is, hogy a Sportház színpada elkezd engedelmeskedni és élni. Ahol mindenki mozog, és a színpad minden részén történik valami: a kissé hatásvadász módon sötétben kezdéstől az elragadottságtól a földön fetrengve éneklő Farin keresztül az egymásba fűzött számokig.

Fejethajtósan profi, kiválóan megszólaló előadás volt. Olyannyira, hogy nem volt érdekes itt, hogy szerintem egyébként a Gargantua nem túl izgalmas sem zeneileg, szövegileg pedig mégannyira sem. Egyáltalán nem volt érdekes, mert meggyőztek arról, hogy ez így ahogy van, érvényes, ezért ők tűzbe mennének! Hiszem, hogy azt az érzelmi átéltséget, amit Farin, az énekesen láthattunk, nem lehet mímelni! A többiért pedig megdolgoztak keményen. Egyáltalán nem lehetett kérdés az első helyezésük, aki nem hiszi, nézze meg ezt a felvételt! Ezúton is gratulálok, és figyelem: a basszusgitárosuk a sárvári származású, a B.A.D.-ből, A Gátnálból ismert Bucsin Tamás!
https://www.facebook.com/gargantuazenekar/

13) Tuan Limited

Az Orr utódzenekarairól már ejtettem szót a Púder esetében. Minden, amit ott írtam Németh András “Kamuval” kapcsolatban, érvényes ide is, persze azért ne értsék félre, korántsem arról van szó, hogy egy kaptafára felhúzott bandák lennének, egyszerűen csak érezhető a kapcsolat. A trió bohémbeli debütálókoncertjét volt szerencsém felvételről végighallgatni, és már akkor éreztem, hogy ez olyan, amiben van fantázia, ez olyan, amit már most szeretek. Ezt éreztem a Jam Music–Öröm a Zenén elhangzott két szerzemény, a Zártkörű lányok és a Mas alla de realidad esetében is.

A triófelállás különösen szimpatikus. Nincs mese, nincs elkényelmesedés: ott kell lenni! A dalok működnek, jó a szöveg, jók a zenei megoldások, jó a megszólalás, Kamu sajátos orgánumát pedig van aki szereti, és van, aki még nem érzett rá. Szerettem! Nem világmegváltó, de bármikor elmegyek a koncertjükre, ha beléjük futok. Amit szándékoltan a végére hagytam (nem ezalapján kell ítélni): a dobos, Györei Józsi a héten elég durva kézsérülést szenvedett el. Konkrétan ínvarratot kapott, ez pedig egy elég komolynak tekinthető beavatkozás. Erre mit lépett Józsi? Mi mást, hát dobolt egy kézzel! Egyébként le a kalappal! Tegye fel a kezét, aki különösebb hibát hallott amellett, hogy egyszer elejtette a verőt…
https://www.facebook.com/Tuan-Limited-494900207542174/

14) Sinking Heroes

Viszonylag régóta vannak színen, többször is volt szerencsém látni őket élőben. Amit a Sinking Heroes-ék csinálnak, annak valószínűleg nem ideális terepe egy tehetségkutató. Túlságosan koszos és szabadon értelmezett, és ezeket a jelzőket sokkal inkább pozitívnak szánom, mint negatívnak. Egy tehetségkutató vizslató, kritizálásra éhes közönsége nem az a közeg, amelyben az ő leginkább streetpunkra hajazó muzsikájuk működni tud. Itt elvárás, hogy ne legyenek ritmikai kamumegoldások, csúszkálások, egy jó kis klubban pedig ezeknek nem igazán van szerepük, ott a sodró hangulat a lényeges, amit ők tudnak is létrehozni, de itt és most ez annyira nem jött össze.

A zenekar frontembere – akit egyébként inkább a művésznevén, Will Burnként ismernek a megyében, mint Böröcz Tihamérként – több műfajban kipróbált, nagyon szerethető zenészfigura. Játszott már akusztikus csendesülőst, country-t, rockabilly-t, de talán a Sinking Heroes a leginkább ő. Sajnálom, hogy nem jött át most úgy, ahogy tudott volna. Ettől még nagyonis helyük van a vasi zenekari palettán!
https://www.facebook.com/sinkingheroes/

Összegzés

Amellett, hogy még nem ismert zenekarokat megismerni a világ egyik legjobb kalandja, és szerintem minden ilyen jól megszervezett tehetségkutató kezdeményezés fontos, különösen tetszettek Andrásik Remo értékelő szavai, aki az egész “Öröm a zene…” iskola és tehetségkutató, tehetséggondozó program apukája és mellesleg az idei szombathelyi forduló egyik zsűritagja. Nagyon tetszett, hogy érvénytelenítette a “verseny” kifejezést (hű, de mennyire zavart ez engem tavaly is és idén is), teljességgel egyetértek azzal, hogy zene zenével nem versenyez, és különösen nem ezekben az időkben, amikor a közízlés azon a szinten tart, amelyiken… Személy szerint nagyon nagy örömömre szolgált az is, hogy egy kivétellel valamennyi zenekar magyarul (is) énekelt! Búcsúzóul belinkeljük a teljes értékelőt és díjátadót videón, ezt is érdemes megnézni:

Jam Music–Öröm a Zene – tehetségkutató

Szombathely (Agora Savaria) – 2018. február 24.
Helyi szervező: Jam Music

Zsűri:
Andrásik Remo
Márkus Tibor
Prieger Szabolcs

A tehetségkutatón készült összes videónk megtekintése (playlist) »
A Vaskarika.hu összefoglalója az eseményről »