Csak a zene szól hozzám hű társként ebben az üres szobában. A tőled kapott könyvet forgatom a kezemben, sokadszorra. A gondolatot is gyűlölöm, hogy téged hallak ebben a dalban (is), hisz olyan közhelyes. Ez az amit én annyira el akartam kerülni mindig. Annyira akartam valami semmihez sem hasonlíthatót, amennyire más voltál te. Még mindig nem olvastam bele. Nem tudom mikor fogok, vagy hogy egyáltalán bele fogok-e. Hónapokkal ezelőtt hagytad itt nekem. Ősz volt. Az ősz, ami előfutára volt annak a télnek, ami megint belém fészkelte magát. Nem akar szűnni. Hol vagy, tavasz? Annyira gyűlölöm ezt a könyvet amennyire téged szerettelek. Ez volt a búcsúajándékod, na meg halom üresség, amit az együtt töltött idő alatt olyan szépen rejtettél el bennem, hogy észre sem vettem. Azóta megmutatta magát. Velem él. Kezdjük megszokni egymást. Ő rajtam nevet, hogy most is magamban beszélek és valami rég nem létező után sóvárgok még mindig, én pedig rajta nevetek, hogy milyen igaza van. Magamon nevetek. Te is mindig nevettél a vicceimen, emlékszel?
Azt hiszem, ilyenkor, mikor egy füstölőt gyújtok, remélve, hogy majd kirajzolódik a táncoló füstcsíkok között arcod, magamból is elégetek egy darabot. Nemsokára elfogy a füstölőm. Hol vagy, tavasz? Rá kellett jönnöm, hogy amiben igazán jó vagyok, az a szenvedés. Én ehhez értek. Mesterien tudom sanyargatni magam, elképzelni egy elképzelés nélküli jövőt és annak átadva élni a mindennapjaimat. Természetesen ezt sem szeretem. Én téged szeretlek. Na meg azt a sötétséget, ami a szobában honol, elrejtve engem, meg az érzéseimet. A füstölő narancs izzása is egyre haloványabb. Teljes sötétség. Fekete minden. Hol vagy, tavaszom?
Simon Jakab
