Ahogy ülök a fűben, és csukott szemmel hallgatom Satyananda Das kántáló énekét, a lüktető dobok mintha csak belekapaszkodnának a cikázó gondolataimba, és kireptetnék őket valahová a felettünk tornyosuló felhők közé. A Nap lement már, ezek a sötétkék felhők pedig egészen besimították az eget, csak időnként kacsintanak ki az erősebb fényű csillagok. Mindezt igazán csak a misztikus dalok között tartott rövid szünetekben látom, amikor körülnézek magam körül. Amikor kis időre megszűnik a dobok szigorú szorítása, és újra tudatosul bennem, hol is vagyok. Farkasfán. Egészen szürreális…
De kezdjük korábbról! Vasárnap délután a „véletlen” és a közösségi algoritmusok kegyei egy nem mindennapi facebook-eseményt választottak ki a képernyőnkre: „Bengáli baul vándorszerzetesek zenés előadása az Őrségben„. Amúgyis sokat járjuk az Őrséget, a Vendvidéket különösen szeretjük, a keleti, egzotikus kultúrák pedig szintén megszólítanak minket. Adta magát, hogy ott a helyünk ezen a visszafogott eszközökkel meghirdetett estén. Előzetes tájékozódásra már nem volt idő, ennek hiányában vágtunk neki az útnak, ezért kicsit aggódtunk, amikor a pontos helyszínt, a Garuda Jurtatanyát kerestük Farkasfán belül. A falubeliek nem nagyon hallottak róla, mindenféle idegen autókat viszont láttak érkezni, elmondták az érdeklődésünkre, ezek merre mentek, mi pedig elindultunk abba az irányba, hátha összeérnek a szálak.
Összeértek. Meglett a helyszín. A csodálatos erdők ölelésében, egy kis tisztáson találtuk magunkat, jurták között, nagyjából 50–60 szimpatikus érdeklődő körében, akik mintha régről ismertük volna egymást, vagy mintha már vártak volna minket, szívélyesen köszöntöttek minket. A liget árnyas pontjain – az eseményhez kapcsolódóan – indiai ízeket: chait, szamószát kínált a Süt, mint a nap. Majdnem elkéstünk, a fából ácsolt színpadon már készülődés látszott, amint körbeülte a közönség, kaptuk is a rövid képbehozót a Lélekfa Kulturális Egyesület szervezőjétől. Néhány alapvetés a baulokról. A zenéjükről. A szúfi párhuzamról. Arról, hogy minek köszönhetően látogatott ez a páros már többedik alkalommal Magyarországra. A zenészek már a hangszereiket hangolták, amikor elhangzott az utolsó instrukció is a befogadáshoz: nyitott kíváncsisággal hallgassuk a baul szerzetesek előadását, akkor még a nyelvi akadályok sem lesznek zavarók.
És tényleg nem. Az első pillanatok persze igazából vizuális merítkezések. Szépen kötött turbán, színes foltokból fércelt ruha, nagy szakáll, általam sosem látott hangszerek (ektár, duggi, gungur). A háttérben Hori kezeli a tingshát (ezt legalább ismertem) olyan arccal, mintha közben végig a legmélyebb meditációban nyugodna. Hori japán születésű, a tibeti buddhizmuson át vezetett az útja odáig, hogy avatott bengáli baul szerzetésként állapodjon meg. Ahogy a bevezetőből megtudhattuk, az elhangzott dalok egy része Bhaba Pagla baul költő verseinek saját megzenésítései. A mi európai füleinknek persze szokatlanok a dallamok. A ritmika főleg. Mégis működnek. Egy csapásra lecsillapítják a háborgó elmét, és megragadják a figyelmet, hogy aztán kedvükre csűrjék-csavarják.
A hazafelé vezető úton, a sötét lombok között autózva arra gondolok, hogy nagyon jól jött egy estényi megpihenés. Minőségi lecsatlakozás a mindennapjainkat érintő tébolyról, a tudatallattinkba furakodó nyomasztó hírek csatornájáról. Hogyne lenne még érdemes újra leporolni a világunkba vetett hitet és reményt, ha ilyen nagyszerű eseményekre lehet bukkanni benne!
– Benkő Gábor –
