2015 Adventjének volt illusztris vendége legutóbb itt Sárváron, ugyancsak a Posta téren a csapat. (Az ekkor készült beszélgetés Szarka Gyulával itt olvasható). A Sárvár 50+ nagysikerű nyári fesztivál ismét meghívta a névváltoztatáson és fúzión átesett Ghymest, azaz, így a Szarka Tamás és a Ghymes együttest – ezúttal a nagy nyári forróságban.
Közzétette: Sárvárikum – 2019. augusztus 18., vasárnap
A felvidéki, a nyitrai főiskolán hallgatókból toborzott Ghymes együttes 1983-ban, 36 évvel ezelőtt alakult, és az ezredfordulóra érte el mind hazai, mind a nemzetközi relációban a világhírnevet. Az 1998-ban kiadott Rege, a 2000-es Smaragdváros és a 2002-es keltezésű Héjavarázs című albumaik robbantottak: meghatározták mára kikristályosodott stílusukat, azt a folkzenére alapuló, korszerű hangszereléssel megszólaltatott muzsikát, melyet a magyar és a közép-kelet-európai népzenei elemekre építettek – energiától duzzadó, vérbő ritmussal kísérve, népi merítésű, merész, sokszor avantgárd verskategóriába tartozó szöveggel. Talán megkockáztathatjuk, hogy a world, azaz a világzene meghonosítói lettek. Persze, ezek a műveik platinalemezek lettek. Azóta évről-évre újítanak, csiszolják zenéjüket, előadásaikat, nem akarnak leragadni az elfogadottnál. Napjainkig 28 országban 3200 koncerten vannak túl – és ez óriási szám. Méltán népszerűek napjainkban is.
Közzétette: Sárvárikum – 2019. augusztus 18., vasárnap
A már a naplemente utánra tervezett kezdésre izgalmasan megvilágították a színpadot a színes fénynyalábok. 9 után pár perccel meg is jelentek a muzsikusok. A Szarka-fivérek, zakóban, de kibontott nyakkendőben, kiengedett inggel, éppen ezért kínosan elegánsnak nem nevezhető öltözetben álltak elő. Tamás (ének, koboz, hegedű) és Gyula (ének, gitár, bőgő) a színpad közepének jobb és bal oldalát foglalták el. Kollmann Gábor, az új fúvós, szaxofonos mint fontos szerepvállaló, közöttük állt, míg a szólógitárosnak, a gondosan befont szakállú Takács József Jozzynak szintén a frontvonalban, Tamás mellett a jobb szélen jutott hely. A hátsó sorban középen ült Varjú Attila dobjaival, mellette jobbra Kun Csaba szintetizátoros, míg a színpad bal szélén Kalmár Panni vokalista állt. Horváth János a billentyűivel valahol középen, jobb oldalon tanyázott, de gyakran kijött onnan, hogy a korai szerzeményekben nagydobjával előre jöjjön.
Közzétette: Sárvárikum – 2019. augusztus 18., vasárnap
Már az első daloknál érezhető volt, hogy a koncert nem az aranyévek népszerű dalainak leporolása lesz. A tíz lejátszott dalból mindössze a fele tartozott ezekbe, a másik rész a kevésbé slágerré vált dalokból állt, mint a kezdő, a Vándorének is (Álombánom, 2008). A sodró lendületű, tipikus Ghymes hangsorban megszólaló számban még a rappelés, a ritmikus szövegmondás, kántálás elemeit is felfedezhettük. A Tüzet viszek (Smaragdváros, 2000) Gyula tiszta, érthető énekével a kezdeti idők dörgedelmes ritmusú dalait idézte, melyhez hozzájárult Horváth János nagydobbal való hangsúlyossá tétele. A Szárnyaskezű szeretők (Smaragdváros, 2000) immár Tamás erőteljesebb, hajlításokkal díszített énekével került elénk, mely dalát ezúttal is azzal a középkorban használatos hangszerrel, a kobozzal adott elő, mely eddig ismeretlen volt a world zene történetében. Gyula bőgője itt, direktben, szintén emelte a dal sodrását. (Zömében a szintetizátor hozta a basszust). Már a jazz világába ment el a következő dal, a Ződ hajnal (Szikraszemű, 2010). Azt, hogy a jazz világából jött, ott tanárként dolgozó fúvós, Kollmann, rendesen megeresztette impróját, az még természetes, de hogy Horváth is mind zongorán, mint orgonán erre ráfejelt, az már nem megszokott. Tamás dala a pénz imádatáról, természetellenes hatalmáról szólt. Ugyanerről az albumról hallhattuk a Bor a vér című opust, melyben Gyula énekelt szólót, Tamás pedig elővette a régen várt hegedűt. A szopránszaxofon az énekelt sorvégekre rájátszott díszítéseivel ugyanolyan Ghymes-védjegy, mint az ének, a koboz, a gitár. Kollmann nagyszerűen folytatta elei munkáját, mintegy harmadik zenész főszereplővé lépett elő. A szabad szerelem volt a középpontban a korábban lemezre került Hu, Hu (Messzerepülő, 2006) c. nótában, persze a szerző, Szarka Tamás énekével. A már-már rockdalban nemcsak Jozzy kitűnő gitárrögtönzése, hanem Attila fergeteges, legalább ötperces dobszólója is helyet kapott, így a többiek szusszanthattak egyet. Persze a dobszóló-kiállás után visszajött a csapat, hatalmas hangulatban tört ránk újból a zenei kavalkád. A Boszi (Szikraszemű, 2010) a testi szerelem, a hímsovinizmus, a nők uralma témakörben szólt, Gyula énekével, Tamás már-már avantgárd hegedűfutamaival, Panni nyögdöséseivel, mégis a dalból az újkori délszláv cigányzene sajátosságai ragadták meg inkább a hallgatót. Gábor csúcsformában szaxizott, fúvóskórus látszatát adva. Mintha egy Kusturica-film zenéjét hallhattuk volna, Boban Markovic-csal.
Közzétette: Sárvárikum – 2019. augusztus 18., vasárnap
A végét hittük a dalnak, amikor félperces (hatás)szünet után újult erővel dörgött újból le villámcsapásként a muzsika, az extázisig fokozva. A Ne nézz hátra, jön a farkas (Rege, 1998) a korai évek termése, minden jóval, izgalommal, hangszerelési bravúrral, amelyek azokat az időket idézik. A méltatlanul a hátsó sarokban éneklő, csinos énekesnő, Panni háttéréneke volt a hangulat kulcsa a dalban Gyula énekén túl, és ráadásképpen ismét a fiatal Horváth János dobolása adta meg az igazi Ghymes-sound ízét. A Rege (Rege, 1998) Tamás énekével, Panni vokáljával, Gábor szopránjának díszítéseivel visszaidézte a kezdeti időszakot, és mint közismert dalt, az előzővel együtt, immár kórusban énekelte a Posta tér szépszámú közönsége. A visszataps után az együttes himnusza, a Kézfogás ( Álombánom, 2008) hangzott el búcsúzóul, Tamás beleélt, átérzetten dalolt énekével. Megható volt. Reméljük, hogy valamikor még visszakanyarodik Szarkáék kocsija a Viktória Hotel bejárata elé.
Gróf István / Fotók: Benkő Sándor
