Amikor nyilvánosságra hozták az idei Vármeeting programját, örömmel konstatáltam, hogy jelentős frissítést kapott a rendezvény a fellépők névsorát tekintve. A tavalyihoz képest az időjárásra sem lehetett panasz, a helyszínre érve ugyanúgy perzselt a nap, mint egész héten.
A nyitónap első fellépője a hazai tribute szintér egyik legrégebbi képviselője, a Guns N Roses (és időközben saját) dalokat játszó Hollywood Rose volt. Mivel a többség feltehetően a kezdés idején ért haza a munkából, így egyelőre egy maroknyi érdeklődőnek kezdtek el játszani. Sajnos a koncert jóval rövidebbre sikeredett a kelleténél, a harmadik dal közepén ugyanis az énekes Jesse elnézett egy lépést a színpadon és leesett. A zenekar folytatta a játékot, azonban amikor realizálták, hogy nem egy szimpla esésről van szó, kénytelenek voltak megállni, mivel az énekes nem mozdult. Szerencsére az elsősegély hamar érkezett, de mint utóbb kiderült combnyaktörés lett a zuhanás vége, így esély nem volt folytatni a koncertet. Mielőbbi felépülést kívánunk és bízunk benne, hogy viszontláthatjuk még a zenekart!
A kényszerűen hosszabb átszerelési szünet alatt kezdett feltelni a várudvar, így mire a Hooligans a húrok közé csapott 20:00-kor már egy egészséges számú tömeggel néztek szembe. A zenekar az utóbbi időben kiegészült egy billentyűssel, illetve két vokálos lánnyal is, akik nem csak a színpadképnek tettek jót, de a hangzást is kellően teltebbé tették. A programmal gyakorlatilag nem tudtak hibázni, ebben a tekintetben a Nickelback-et lehet példának felhozni, hiszen Csipáék is lazán megtöltik a műsoridejüket csak slágerekkel. Azok pedig sorjáztak egymás után, a közönség hathatós támogatásával.
A Kowalsky meg a Vega az utóbbi évek sikertörténete, a Kowa mellékprojektjéből kinőtt zenekar mára egyértelműen a legnagyobb nevek táborát erősíti a honi zenepalettán. Műsoruk kezdetére már eljutottunk oda, hogy a várudvaron igencsak nehézzé vált a közlekedés. Koncertjüket elnézve teljesen érthető a népszerűség, dalszövegeik rengeteg embernek jelentenek kiutat a nehezebb pillanatokból. Szintén kiemelendő (bár ez a többi zenekarra is elmondható, de itt volt a legjobban tetten érhető), a zenekar folyamatos kontaktja a közönséggel. Egy-egy gesztus/pacsi/összemosolygás rengeteg pluszt képes adni egy rajongónak, amivel szemmel láthatóan a srácok is tisztában vannak.
Az első nap záróakkordja az örök ?bútordarab? Blues Company-nak jutott – volna. A Kowa koncert vége felé elkezdett szemerkélni az eső, az átszerelést még megcsinálták valahogy, de a kiírt kezdésre olyan szintű vihar kerekedett, hogy esély nem volt megtartani a koncertet. Sajnos így elég felemásra sikeredett az első nap, de nincs mit tenni, szabadtéri rendezvénynél sajnos ilyesmi mindig benne van a pakliban.
A második nap szokás szerint már kora délután elkezdődött: a streetfighter show helyét átvette a tavaly debütált várhíd feletti motoros átugratás. Idén Hujber Péter csinálta a műsort, amit az előző évhez hasonlóan ismét hatalmas tömeg kísért figyelemmel és ámulattal. A bemutató után pedig következett a kihagyhatatlan felvonulás, amelynek ezúttal Kám volt az úticélja.
A második napot a Sárváron „első bálozó” Dorothy nyitotta. A három lányból álló trió nem tekint vissza hosszú múltra, de fennállásuk alatt, nem tétlenkedtek: hat év alatt kiadtak három nagylemezt. (Na jó, ha szigorú akarok lenni, kettő és felet.) Többször végigturnézták az országot (pl. az utánuk fellépő Road-dal), így nem is volt véletlen, hogy a kezdés idejére kisebb tömeg várta őket a színpad előtt. Koncerten ez volt az első találkozásom velük, és örömmel konstatáltam, hogy élőben mennyivel harapósabban szólalnak meg. Dalaik nincsenek túlbonyolítva, ami ehhez a fajta punkos-rock n? rollos zenéhez nem is szükséges, ugyanakkor kellően ragadósak! (Elég csak meghallgatni a Csajok, pasik rock n? roll-t vagy a Jobb, ha hozzászoksz című szerzeményeket). A színpadi munkára szintén nem lehet panasz, a lehetőségekhez képest kellően intenzívre sikerült az is. A két nap egyik legjobb koncertjét adták, bízom benne, hogy jönnek még hozzánk a közeljövőben!
A soron következő Road is hasonló karriert futott be, mint a korábban már említett Kowalsky meg a Vega. A Domoszlóról indult zenekar is céltudatos építkezéssel alakított ki masszív rajongótábort, s tette mindezt úgy, hogy zenéjük közel sem nevezhető mainstreamnek. Ők is először tették tiszteletüket nálunk, és a fogadtatás alapján biztos vagyok benne, hogy nem utoljára. A standard koncertkedvencek közül (Nem kell más, Ne mondd, Visszahárom, Fojts meg a sötétben, ?stb.) is érdemes kiemelni a Világcsavargót, amikor is az esti sötétség beálltával az énekes Máté megkérte a közönséget, hogy telefonjuk világításával tegyék meghittebbé a pillanatokat.
Mire a Tankcsapda színpadra lépett, már nem lehetett leejteni egy gombostűt sem, annyian várták Lukács Laciékat. A kezdés előtt fél órával került sor a zenekar és az öt szerencsés nyertes találkozójára, melyről egyébként egy riportot is készített a Sárvári TV. Mivel az utóbbi években ők is fix fellépőnek tekinthetők a rendezvényen, így mindig kíváncsi vagyok, mennyit variálnak a műsoron. Idén is volt meglepetés, az Úgy szeress felbukkanására pl. egyáltalán nem számítottam, jár a virtuális kalapemelés, hogy egy-egy kevéssé nyilvánvaló dal is műsorba kerül olykor. Az egyetlen negatívumot az első 4 lemez gyakorlatilag majdnem teljes mellőzése jelentette számomra, ennek ellenére ismételten bebizonyították miért tartanak ott, ahol.
A fesztivál zárása egy fiatal tribute zenekarnak az Iron Made In-nek jutott, akik egyenesen az ország másik feléről, Mezőkövesdről érkeztek hozzánk. A fiatal Iron Maiden tribute még egyértelműen az út elején jár, zenéjüket inkább a lelkesedés, mintsem a profizmus vitte előre. Hibák itt-ott becsúsztak, sokszor az ének is más hangnemben mozgott, mint a zene, de ennek ellenére hallgatható volt. Azért viszont piros pontot kapnak, hogy a dalok választásánál előkerült egy-egy kevésbé nyilvánvaló darab (pl. a Futureal a Blaze Bayley-vel készült lemezekről, ez egyébként jobban is feküdt az énekesnek), valamint a Tears Of The Dragon-t is Bruce Dickinson szólókorszakából. Sok gyakorlással és próbával még bőven szintet léphetnek, nem gondolnám, hogy ez az út vége.
Összességében elmondhatjuk, hogy – a hátráltató tényezők ellenére – az utóbbi évek egyik legjobb hangulatú Vármeetingjéhez volt szerencsénk. Nyolcból hat koncert, úgy, hogy mindenki beleadta tudása legjavát. Jövőre találkozunk ugyanekkor, ugyanitt!
– Forest –
